Újbeszél
Bizonyára sokan emlékszünk még Ericre, az angolnára, a 2000-es olimpia egyenlítő-gunieai úszósztárjára. Az afrikai ifjú a 100 méteres gyorsúszásban 1:52,72-es idővel nyert előfutamot a diszkvalifikált ellenfeleivel szemben, s bár ideje több mint kétszerese volt a gyorsabb versenytársai idejének, ennek ellenére beállította az egyéni és az egyenlítői-guineai nemzeti rekordot is. Knézy Jenő nemes egyszerűséggel csak úgy kommentálta a látottakat, hogy "visszafelé megy a gyerek, hát beszarok!" De Eric híres lett, egy rekorder, mondjuk tényleg nem fulladt bele az ötven méteres medencébe, így hát mi másnak nevezhetnénk mindezt, ha nem sikernek?
Elsőként az ő története jutott eszembe a minap, amikor Dimitris Avramopoulos migrációs biztos tartott tájékoztatót a kvótaáthelyezésekről, amely projekt szerinte nagyszerűen halad a maga útján. Hogy terv szerint-e, azt nem tudom, de a biztos úr szavai kétségkívül sikerre utalnak:
"Júniusban rekordszámú, közel 3000 embert sikerült áthelyeznünk, így összesen 24 000-nél tartunk. A cél továbbra is az, hogy 2017. szeptember végéig minden jogosultat áthelyezzünk. - állítja a migrációs biztos, aki szerint tartható a 160 000-es létszám teljesítése. A bizottság kész együttműködni a kvótákat elutasító tagállamokkal, vagyis Csehországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal és Szlovákiával, de csak akkor, ha feladják eddigi álláspontjukat."
Bevallom, zavarban vagyok, mert nem tudom, mióta kell a kudarcot sikernek nevezni? A matek egzakt tudomány, azaz pontos számviszonyok fejezik ki a tényeket, nem pedig egyrészt-másrészt megközelítések. Tehát ha az adott időtartam felénél tartunk és jóval 50% alatt marad az áthelyezettek száma, akkor azt sem egy hóra lebontva, sem pedig máshogy nem nevezhetjük rekordmennyiségnek. Különösen akkor nem, ha Valóság nagybácsi szemébe nézve kimondjuk, azóta durván 2 millió ember ömlött be az unióba, s csak egy vidámabb nyári napon többen érkeznek a Földközi-tenger habjain, mint a "rekordszámú, közel 3000".
De a biztos úr második mondata fölött sem szabad átsiklani, ugyanis ha a kvótákat elutasító tagállamok feladják eddigi álláspontjukat, amely az együttműködés feltétele ugyebár, nos, azt sem együttműködésnek szokás nevezni, sokkal inkább diktátumnak. Mert az együttműködés egymás támogatását jelenti, közös munkálkodást egy cél elérése, érdekek érvényesítése vagy egy feladat elvégzése érdekében. Egyet azonban biztosan nem jelent, jelesül azt, hogy az egyik rákényszeríti akaratát a másikra. A visegrádi országoknak pedig kezdetektől fogva nem céljuk, sem érdekük migránsok Brüsszel általi betelepítése, azaz lemondás arról a szuverén jogról, hogy maguk döntsenek arról, kivel kívánják megosztani hazájukat, vagy sarkosabban fogalmazva, kiket kívánnak eltartani. Az pedig végképp nem fér bele az együttműködés fogalmába, hogy csak azért legyen bárki is szolidáris a másikkal, és fogadjon be egy idegen, integrációra nem hajlandó és esetenként roppant erőszakos tömeget, mert az a másik valamit, valamikor rettenetesen elszúrt. Ha te kútba ugrasz, ugorjak utánad én is?
Szóval zavarban vagyok, mert nem értem, hogyan lényegülhet át például az őszödi beszéd igazságbeszéddé, de nem világos az sem, a zsidó állam feje miért antiszemita, vagy Bogdán László, Cserdi cigány polgármestere miért rasszista? Az Amnesty International szerint mondjuk azért, mert kijelentette, hogy "az nem kultúra, hogy harminc évesen nagymama legyél, vagy tizennégy évesen a harmadik gyereket várd. Ez őrültség, amit mi, cigány férfiak máig elvárunk a nőktől". Hát, szerintem meg épp ezért nagyszerű ember, ugyanis igazat beszél, ráadásul Cserdiből mintatelepülést varázsolt.
Akárhogy is, a politikailag korrekt beszédmód ma virágkorát éli, ám zajos képviselőinek figyelmébe ajánlanék egy könyvet, amelyben leíratott egy tömör és közérthető gondolatokból összeállított lista, és ezt a TOP10-et sosem haszontalan olvasgatni. A nyolcadik mondat például így szól: "Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!" Interneten is elérhető, csak mondom.