Udvar és társadalma a barokk Franciaországban

"Az előrelátás, a szándékok felismerése, az óvatosság, a helyes védekezés, az ügyes támadás, a céltudatosság, mely célba is visz: mindez elbűvöli a játszót, és olyan elégedettséggel tölti el, amelyből bízvást táplálkozhat a büszkesége." - írja Párizsból Madame de Sévigné Provance-ba férjezett lányának egy szerdai napon, 1680-ban. Sakkról van szó és a márkiné éppúgy, mint korának számos előkelője sakkjátékosként harcol az érdekeiért, birtokokat szerez, örökségeket halmoz és semmit sem hanyagol el, hogy a korabeli társaság kívánalmai szerint éljen. Ha kell elnézéssel és alkalmazkodással, ha kell cselszövéssel; így vagy úgy, de mindent megtesz a felszínen maradásért.

Számító és éleslátó, behunyja olykor egyik, ha a szüksége úgy kívánja mindkét szemét, bájos és szeretetreméltó, ezzel együtt természetesnek találja XIV. Lajos (1643-1715) nérói viselkedését és véletlenül sem pártol veszett ügyet, még akkor sem, ha barátról van szó. Jól érzi magát ebben a tökéletlen világban, s lázadás helyett sajátosan eklektikus erkölcsi felfogással simul bele e mozdíthatatlannak tűnő rendbe.[1] De vajon volt más választása?

Historiográfiai áttekintés

E klasszikus korszakot, a Napkirály "századát" monarchista érzelmű történészek és írók nemzedékei magasztalták, ezért is nehéz ma pontosan felmérni. Georges Duby és Robert Mandrou, az Annales-iskola mestereit követő, mégis önálló úton járó szerzőpáros A Francia civilizáció ezer éve című kötetének rövid előszavában lehetetlennek minősítették vállalkozásukat, ezzel együtt törekedetek a leglényegesebbet, a szignifikáns tényezőket kiemelni. A kora újkort tárgyaló fejezeteket Mandrou írta, aki a társadalom problémáit mentalitástörténeti szempontok mentén közelítette meg.[2] Rövid, átfogó egységekben tárgyalja a colbertizmus időszakát, csakúgy, mint a társadalmi viszonyokat, a versailles-i kastélyt, vagy az udvari személyzetet.

A fejedelmi udvar és az udvari társadalom a kor embereinek sajátos alakzata, mely szociológiai szempontból sokáig felderítetlen maradt. Erre a feladatra vállalkozott Norbert Elias Az udvari társadalom - A királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai jellemzőinek vizsgálata című művében. Elias kifejti, hogy a társadalmi jelenségek szerepe és struktúrája a történetírás keretén belül rendszerint tisztázatlan marad, mivel maga az egyén és a társadalom viszonya sincs tisztázva. Vizsgálata során el kíván jutni az udvari társadalom és az azt alkotó egyének strukturális problémáihoz, az uralom és a hatalommegosztás eszközeihez, s mindeközben szükségesnek véli a saját értékskála alárendelését az ott érvényesnek, hisz e társadalom megértése aligha remélhető másképp. Az udvart, mint szociális képződményt együtt tartó és arculatformáló erőt kutatja, azt az erőt, ami a ma uralkodó emberi arculat legfontosabb előzményei közé tartozik, ezáltal szélesebb távlatot nyit saját társadalmunk megértése előtt.[3]

Peter Burke The fabrication of Louis XIV. című könyvében a versailles-i építkezés mellett gazdag képi anyag kíséretében tárgyalja a műremekeket és a művészek személyét is, továbbá az országos népünnepélyeket csakúgy, mint a Napkirály háborúit. Kronologikus sorrendben jut el végül a "naplementéig", a diadalmasnak már kevéssé sem nevezhető utolsó évekig.[4]
Papp Imre mélyrehatóan foglalkozik az udvari nemesség fogalmának meghatározásával, magatartásformáinak, versengéseinek elemzésével A francia nemesi társadalom a XVIII. században című írásában.[5] Alapos részletességgel tárgyalja az udvari szertartásrendet, a "rugóra járó" etikett kötött szabályait A Napkirály című művében is, XIV. Lajos életútjának és életmódjának apró részleteit sem mellőzve.[6]

Köpeczi Béla a Magyar Történelmi Társulat Életek és Korok sorozatában ír XIV. Lajosról. A marxista történetírás e darabja, a kor története, benne a munkásmozgalom jó és rossz példáival cáfolhatatlanul bizonyítja az egyén történelmi szerepének jelentőségét. Thomas Mann, a nagy humanista író, ezt úgy fejezte ki, hogy "az egyén terméke és eszköze a kornak...akikben megkülönböztethetetlenségig keverednek az egymás képét felöltő tárgyi és alanyi indítóokok."[7] Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenünk Poór János, szintén az Életek és Korok sorozatban megjelent, Madame Pompadour című írását, mely ugyan már XV. Lajos korát tárgyalja, de nem marad adós az Európának is mintát adó királyi udvar, a kényeskedő udvari arisztokrácia társasági életének, intrikáinak, Versailles zárt világának a bemutatásával sem.[8]

A források közül feltétlenül ki kell emelni a bevezetőben már említett Sévignéné leveleit és azok egyedi, könnyed stílusát; a márkiné, mint Latona istenasszony pózol a korban, szeretetreméltóan és bájosan csacsog, elmesélve a Napkirály uralkodásának apróbb és nagyobb eseményeit. Érzékletesen láttatja olvasóival e mozgalmas kor fény- és árnyoldalait, háborúkat és házasságokat, udvari és főúri szórakozásokat, nemkülönben kegyvesztéseket, kegyosztásokat, szerelmi vagy épp politikai intrikákat. Sévignéné - saját korlátaival együtt - remek krónikás, de mivel jó írónő is, levelei hangulata külön bájt ad mindannak, amit érdemesnek tart az olvasó, esetében a lánya szórakoztatására.[9]

Saint-Simon herceg emlékirataiban a mi dolgunk az, hogy megkeressük az ezernyi részlet és tény összefüggését, lélektani, társadalmi, történelmi, mi több, filozófiai jelentését. A hercegnek nem célja Racine pátoszával versenyezni és az erotikus regényírók boudoir-frivolitása is idegen tőle; célja a szemtanú hitelességével leírni mindazt, amit látott, hallott. Elbeszél, ábrázol, jellemez, s ritkábban, de olykor kommentál is - a megszállottak makacsságával, kitartásával igyekszik megörökíteni mindazt, amit XIV. Lajos udvara az ő számára jelentett.[10]
Végezetül meg kell említenünk Montesquieu 1721-ben, Madame Pompadour születési évében kiadott levélregényét, melyben saját korát elemezte két fiktív perzsa, Üzbég és Rika szemén át. A Perzsa levelek jól láttatja, hogy az öregedő, önmagát túlélő Napkirály alatt az egykor magatartásmintát adó társadalom hogyan veszti el önmagát. Mégis a perzsák összehasonlítgatásai során, melyben szembeállítják saját hazájukat Európa országaival, lassan túlsúlyba kerülnek azok az érvek, melyek az európai civilizáció mellett szólnak.[11]

A problematika

Kutatásunk tárgya kötött szempontrendszerek mentén megvizsgálni, feldolgozni a barokk Franciaország udvarát és annak társadalmát, kezdve azon gazdasági előzményekkel, amik a nemesfém beáramlás következtében társadalmi átrendeződéshez vezettek a 16. században. A nemesség java részének gazdasági alapjai megrendültek, a vallásháborúk végére sokuk eladósodott, elszegényedett. Persze nem teljes szegénységről beszélünk, csupán a megszokott társadalmi igényeikhez képest jóval kevesebb állt rendelkezésre, mindennek egyenes következményeként az udvarba tódultak. Az ország első nemese, maga a király viszont nem szegényedett el, számára ez csak annyiban jelentett változást, hogy immár nem földbirtokokat, hanem pénzvagyonokat osztott. Ilyenformán a 16. századi lovagkirályság a 17-18. századra, pénzbevételekre alapozott királysággá alakult és szabaddá vált az út a korlátlan monarchia kialakulásához. Az, hogy a hűbérbirtok helyett pénz lett a fizetség, a hadviselésben is jelentős és lényegi változásokat idézett elő; immár a sereg kialakítási formája a zsoldon nyugodott, a lovagi nehézlovasság helyett pedig kifejlődött egy rangban ugyan alattuk álló, de már korszerű lőfegyvereket használó könnyűlovasság. Ez a súlyponteltolódás kedvezett később azon tűzfegyverek fejlődésének, elterjedésének, amit a gyalogság használt.

Meg fogjuk tehát vizsgálni, a vidéki nemesség hogyan veszíti el létjogosultságát, illetve politikai tényezőként hogyan nem játszik szerepet, továbbá az udvari arisztokrácia kialakulását, azt, hogyan vált ez a király számára társaságul szolgáló réteg a 16-17. századra mértékadó elitformációvá. Milyen útjai voltak az udvar arisztokratájának? Vagy teljesen behódolt, s vált odaadó udvaronccá, mint a lázadók fiai Condé, esetleg La Rochefoucauld, vagy egyfajta titkos ellenzékben állt, úgymint Saint-Simon, aki egzisztenciájában mégsem függött annyira, mint előbbi társai. A grandok épp veszélyesek lehettek a királyra, hisz csakis ebből a körből támadhatott valódi vetélytársa, ugyanakkor mégis olyan kicsiny körről beszélünk, akik nem képviseltek rendi érdekeket, úgymint az egész nemesség érdekeit, továbbá egyik csoport sem volt jelentősebb túlsúlyban a másikkal szemben. Gyengíteni kívánták a király hatalmát, de valójában jobban féltek alkalmi szövetségesük felemelkedésétől, mint a legitim királytól - jól példázza ezt a Fronde-felkelés (1648-1653), ahol is a győzelemre akkor lett volna csupán esély, ha jelentősebb hatalom eltolódás ment volna végbe, vagy ha pénz és katonai erő tekintetében a király fölött álltak volna. Csak a Napkirály halála utáni három évben nyílt számukra ismét lehetőség a politikai életbe való átjárásra, utána pedig királyokon, vagy épp kegyencnőkön keresztül szóltak bele a magas politikába, mint Madame Pompadour, XV. Lajos szeretője. Az udvari nemességnek nem volt tehát funkciója a "nemzet" számára, de a király számára annál inkább - szüksége volt rájuk a polgári rétegek kiegyensúlyozására (és viszont!), a nemességnek pedig csak az udvari élet biztosította az elvárt egzisztenciát. Privilegizált létük fenntartása puszta öncél volt, ami a népesség nagyobb részében történt zömüket nem is érdekelte, így sejtelmük sem volt, milyen társadalmi erők gyülemlettek fel a túloldalon, ami majd később a forradalom és egy másik hatalmi struktúrához vezetett.

Feltétlenül ki kell térnünk a harmadik rend szerepére; a királyok kiemelkedése a nemességből azt is jelentette, hogy a polgárság tagjait vonták be olyan feladatokba, amit előzőleg a nemesek, vagy a klérus látott el. Kialakult a robe, a taláros nemesség, a közigazgatás és a bíráskodás feladatait látták el, polgári testületek jöttek létre, élükön a parlamentekkel. Ők is részt akartak a hatalomból, akárcsak a nemesség, de egyik réteg sem volt elég erős a másik kioltására, s egzisztenciájuk egyformán magán a királyon nyugodott. Általánosságban már a 16-17. században megfigyelhető a hanyatló nemesség és a feltörekvő, polgári réteg ellentéte. Összefoglalva: a nemességnek azért volt szüksége a királyra, hogy fenntartsa magát a gazdag polgársággal szemben, a polgárságnak pedig azért, hogy védelmet kaphassanak a nemesség fenyegetéseivel szemben.

Szükséges megvizsgálnunk az ancien régime királyait, XIV. Lajossal a középpontban, de végig figyelemmel kísérve azt a folyamatot, ami már I. Ferenc (1515-1547) uralkodásától kezdve is megfigyelhető volt: hogyan alakulhatott ki a lovagkirályságból az abszolút, egyszemélyi hatalom megvalósítójaként a Napkirály személyes dominanciája? Milyen társadalmi, gazdasági átrendeződések vezettek oda, hogy az udvari ráutaltság és a távolságtartás végleges formája megvalósulhasson? A Napkirály utódai, XV. Lajos (1710-1774) és XVI. Lajos (1774-1792) személyes szerepe már jóval elenyészőbb, ők magunk nem is kedvelték annyira a protokollt. "XIV. Lajos korában az emberek még nem merték kinyitni a szájukat, XV. Lajos idején suttognak, most hangosan és féktelenül beszélgetnek." - írta Richelieu XVI. Lajosnak. A Napkirály még folyamatos éberséggel és feszültséggel figyelte szűk környezetét, ugyanakkor nem tartotta kívánatosnak, hogy a nemesség hanyatlásnak induljon. Főminisztere, Mazarin halála után saját maga lett "önmaga első minisztere", így a fegyveres felkelés jogilag alátámasztható lehetősége is elveszett. Két törekvése volt csupán: a korlátlan hatalom, illetve a nemesség szükségszerű jelenléte, mint függő és szolgáló réteg, nem utolsó sorban méltó társaság.[12]

Bár dolgozatunk nem központi kérdése, mégis ki kell térnünk az udvari etikettre, a különböző "belépőkre", a zsámoly-jogra, a versailles-i viselkedés szabályaira, melyről 1671-ben könyvet is adtak ki, s ez a "rugóra járó etikett" kisebb változásokkal, de 1789-ig fennmaradt. Meg kell említenünk továbbá az udvari méltóságokat, melyek I. Ferenc és XIV. Lajos közötti időszakban tulajdonképp alig változtak, foglalkoznunk kell azzal a réteggel, ami 1789-ben, a királyi almanach szerint 6000 civilt és 8000 katonai tisztséget jelentett, s a költségvetés mintegy 12%-át emésztette fel.[13]

A művészetek, a kultúra is központi szerepet kap, mint a személyi kultusz propagandaeszközei. A balettekben szívesen szereplő Napkirály a napfelkeltét személyesítette meg, s Ranke találóan láttatja az abszolút személyi kultusz lényegét, amikor azt írja, hogy "ha nem játék lenne, a bálványimádást súrolná." Versailles-t, az arisztokrácia "aranykalitkáját" eredetileg XIII. Lajos építette 1624-ben, majd XIV. Lajos nagyszabású átépítésekbe kezdett, s 1682-ben már végleg kiköltözött, a központi adminisztrációval együtt. Sosem tudta megbocsátani Párizsnak, hogy kétszer is menekülnie kellett, de a költözés okai közé sorolhatjuk az ágyasok okozta bonyodalmakat, csakúgy, mint az uralom és presztízs fenntartására tett törekvéseket. A háborúit, sikereit nem mulasztotta el megörökíteni festmények, lovas szobrok, érmék, medálok, vagy országszerte épített diadalívek formájában sem. A sajtó, a művészekhez hasonlóan szintén kiszolgálta ezt az abszolút monarchiát, s bár a nantes-i ediktum visszavonása (1685) már a kortársak szerint sem volt népszerű, a médiaorgánumok mégis kivétel nélkül dicsőítették a lépést.[14] Végezetül szükség van összehasonlító kitekintésre is ahhoz, hogy megértsük minden uralmi forma társadalmi küzdelem eredménye, meghatározó benne a megszilárdulása időpontja és hogy hol tart épp a társadalmi fejlődés az adott pillanatban. Poroszországban az abszolutizmus hamarabb ment végbe, mint Franciaországban, hasonló méretű udvari világ viszont sehol sem alakult ki. Angliában a társadalom felső rétege nem szerveződött udvari társadalommá, nem kötődött Londonhoz és politikai hatalmát nem a királytól, hanem az alkotmányból nyerte. Míg Németországban az egyetemek a kultúra döntő eszközeivé váltak és az értelmiséget a tudósok jelentették, a franciáknál az értelmiséget az udvari társadalom adta, s egy francia csak akkor ment egyetemre, ha papi pályára készült. Alig van nemesi származású jogtudós, az emberek közti kommunikáció eszköze pedig nem a nyomtatott könyv, hanem a személyes társalgás volt.[15] Az olasz udvari ember kellőképpen le is nézte ezért a franciát, Castiglione például Az udvari emberben igen plasztikusan ábrázolja az olasz arisztokrácia felsőbbrendűségét, szemben a műveletlen franciákkal.[16]

A dolgozat célja, a kutatás módszere

Mint az eddigiekből is kiderül, kutatásunk inkább tematikusan, mintsem szigorú kronológia szerint halad. A kor szakirodalmi feldolgozottsága igen gazdag, ahogyan forrásmunkák tömkelege is rendelkezésre áll. A Napkirályról könyvtári irodalom született már, így öncélú dolog volna szaporítani e munkák számát. Az ancien régime királyai udvari arisztokraták voltak és maradtak, de XIV. Lajosig bezárólag eldönthetetlen küzdelmet vívtak saját udvaruk arisztokratáival. Dolgozatunkat a Norbert Elias-féle, elsősorban szociológiai megközelítésre szeretnénk alapozni, s ezen módszerrel vizsgálni azt a sajátos alakzatot, amit a fejedelmi udvar jelentett a korban és ezt az udvart alkotó elit társadalom. Ahogy Elias írja, szociológusok ugyan sokat foglalkoztak mind feudális, mind ipari társadalmakkal, az udvari társadalmat azonban jószerivel figyelmen kívül hagyták. Rövid áttekintést szeretnénk nyújtani tehát erről a sajátos, kölcsönös függéségi hálóról, amit az udvar és társadalma jelentett a kora újkorban, középpontban tartva a király személyét, aki individuumként, az ország első nemeseként maga is része volt ennek az Európában egyedülálló formációnak.[17]

[1] Sévignéné levelei. Szerk.: Somló Vera. Budapest, 1975. (Továbbiakban: Sévignéné levelei) 9-13. [2] Duby, Georges - Mandrou, Robert: A francia civilizáció ezer éve. Budapest, 1975. 11-16. [3] Elias, Norbert: Az udvari társadalom. A királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai jellemzőinek vizsgálata. Budapest, 2005. (Továbbiakban: Elias) 10-54. [4] Burke, Peter: The fabrication of Louis XIV. New Haven, 1992. (Továbbiakban: Burke) 60-113. [5] Papp, Imre: A francia nemesi társadalom a XVIII. században. Budapest, 2005. (Továbbiakban: Papp 2005.) 207-219. [6] Papp, Imre: A Napkirály. Budapest, 1989. 20-82. [7] Köpeczi, Béla: XIV. Lajos. I-II. Budapest, 1967. 6-8. [8] Poór, János: Madame Pompadour. Budapest, 1988. (Továbbiakban: Poór) 9-53. [9] Sévignéné levelei 8-9. [10] Saint-Simon herceg emlékiratai, Budapest, 1987. 15. [11] Poór 9-11. [12] Elias 179-255. [13] Papp 2005. 207-219. [14] Burke 60-113. [15] Elias 179-255. [16] Castiglione, Baldassare: Az udvari ember. Budapest, 1940. 43-55. [17] Elias 10-12.