Tánc vékony jégen

"Majd' két évtizede táncol szólistaként az Operaház deszkáin, mégsem Spartacus, Petruchio, Tybalt, vagy épp Oberon megformálása által, hanem az elmúlt évek média-megjelenéseinek köszönhetően vált a nagyközönség számára is közismertté. A show-biznisz vitte el őt oda, ahová a balettnek illett volna. De neve egyre gyakrabban villan föl a konzervatív oldalt képviselő publicisták neve mellett, így ma már nem csak közösségi oldalán képviseli határozott, olykor a liberális művészvilág számára megbotránkoztató véleményét. "Lehet, hogy csipkedek - mondja -, de inkább egy Apáti Bence szurkálódjon, mint egy mohamedán megerőszakolja, vagy felrobbantsa őket. Ez kevésbé fájdalmas, szerintem." Hídként ível át a végletesen szétszakadt magyar valóságon, s ékeli be magát mind a konzervatív, mind a liberális közvélemény tudatába. Figyelemreméltó kísérlet ez, amelyben a szólótáncos vékony jégen, vagy épp pengeélen táncol." - Polgári Szilvia

Miért pont a tánc, azon belül is miért a balett?

Nem rajtam múlt, de szerintem nincs olyan balettos kisfiú - egy-egy fiktív történetet leszámítva, mint például a Billy Elliot mese -, aki maga döntene a sorsáról; egy kilencévesnek kell némi szülői ráhatás, jó értelemben vett nyomás, mert az embert ebben a korban még terelgetni szükséges. De bármilyen zenét hallgattam, arra táncoltam, hat-hétéves koromtól kezdve. És akkor anyukám elém tett egy-egy interjút Solymosi Zolival, illetve Solymosi Tomival és azt mondta, "nézd meg ezeket a fiúkat, szépek, férfiasak, és nagyon komoly karriert futottak be. Én látok benned valamit, mit szólnál, ha elmennénk a felvételire?" De nagyon félve mondta ezeket. (Solymosi Zoltán Amszterdam, München és Milánó vezető táncosa volt, pályafutásának legfényesebb fejezete pedig a londoni Királyi Baletthez kötötte, öccse, Tamás, 2011 óta a Magyar Nemzeti Operaház balettegyüttesének megbízott igazgatója - szerk.),

A Balettintézetbe?

Annak hívják a mai napig, de hivatalosan Magyar Táncművészeti Főiskola a neve, sőt, most kapta meg az egyetemi státuszt. Az oktatás tízéves korban kezdődik, és az iskola lényege, hogy megpróbálja összehangolni a napi öt-hat óra balettet, néptáncot, történelmi társastáncot, jazzt, tehát a tánc minden alfaját a közismereti órákkal.

Azonnal fölvettek?

Igen, nekem szerencsém volt, de nagyon sok gyereket, elsősorban lányokat nem. Sok mindenen múlik, fölvesznek-e valakit, számít mennyire laza, vagy mennyire muzikális a gyerek, például én zeneiskolából jöttem, így könnyebb dolgom volt, de azt is nézték, halljuk-e a zenét, a ritmust, hová lehet hajlítani a lábat, a gerincet, nincs-e gerincferdülés és így tovább.

Mennyien maradnak ténylegesen a pályán?

Nem is a felvételinél esik ki sok gyerek, hanem a vizsgákon. A félévinél, ha valaki nem teljesített jól, akkor figyelmeztetést kapott, meg nyilván jegyeket, de év végén már szórták ki a gyengébbeket, akiket fölösleges lett volna kínozni, mert úgysem lett volna belőlük balettos. Tehát ott van egy nagy fogyás; az első évfolyamban huszonöt-harmincan voltunk, de volt fölöttünk két fiúosztály is, húsz-húsz gyerekkel, és ebből a kilencedik év végén maradt mondjuk öt-hat. Minden év végén elbúcsúztunk egy-egy harcostársunktól, barátunktól.

Külön ment a lányok és a fiúk oktatása?

Persze, egészen más a fiútechnika. Előszeretettel melegezik le a balettos fiúkat, pedig közben 55-60 kg-os lányokat kell dobálni, tehát, ha valaki nagyon vékony, feminin jellegű fiúcska, ezt nem tudja megcsinálni. Tizenöt éves korunktól konditerembe kellett járni, 150-200 fekvőtámaszt nyomni minden reggel, mert csak így lehet elérni azt az erőnléti állapotot, ami ehhez kell.

Sok sérülést szereznek a balettosok?

Hajjaj, nekem a bokám például rengetegszer szakadt, az ugrásoknál a magasságot már megérzi az ember, de az érkezésnél gyakran van gond, pláne, ha fáradtabbak vagyunk. A térdsérülések is nagyon gyakoriak, nekem szerencsére nem volt, de az még veszélyesebb, mert szalagszakadás esetén nagyon nehéz úgy rehabilitálódni, hogy teljes értékű táncosként térjen vissza valaki, a félelemről nem is beszélve. A nehézsúlyú bokszolókra is mondják, hogy never comes back, sose jön vissza, tehát, ha egyszer valaki kap egy hatalmas ütést, akkor a pszichés nyomás megmarad. A táncosoknál ugyanez a helyzet, hogyha egyszer akár a próbateremben, akár az előadáson elszakad a térdszalagja, ami egyébként iszonyatos fájdalommal jár, és nagyon nehezen gyógyul, onnan nehéz visszajönni úgy, hogy elhiggye az agy, nem ismétlődik meg a sérülés a következő ugrásnál, vagy forgásnál.

Meddig lehet csinálni?

Mindenkinél változó. Pongor Ildikó például egy genetikai csoda, mert ő még negyvenöt évesen is fantasztikusan táncolt. Én harminchat elmúltam és már sok mindennel szenvedtem. Szegény ifj. Nagy Zoli barátunk, aki elhunyt leukémiában negyvenkét évesen, vezető szólista volt, Kossuth-díjas, kiváló művész, ő például sérülés nélkül hozta az egész karrierjét, és majdhogynem haláláig a legnagyobb főszerepeket táncolta. Van, aki harmincöt, van, aki negyvenöt, de olyan is akad, aki csak harmincegy éves koráig bírja; rendkívül extrém terhelés az, ami éri a táncost és genetikától, étrendtől, szorgalomtól függ, meddig lehet csinálni, meddig bírja a test.

Mi történik azután a művészekkel? Maradnak tanítani, vagy elmennek más területre?

Ez nehéz dolog. Van némi szakmai nyugdíj, ami régebben elég volt arra, hogyha előtte az ember felépített egy egzisztenciát, akkor a szakmai nyugdíjból fönn tudta tartani magát, esetleg tanítgatott még mellette. Ma már ez sajnos nem működik, minden táncos kénytelen valami másba belevágni. Százharminc tagú a balettegyüttes, nem tud mindenki tanítani, koreografálni meg "balettmesterkedni", úgyhogy sokan vannak, akik egészen másba kezdenek, miután abbahagyták.

Bajban van a magyar balett? Miért nem közvetíti a tévé, miért nincs benne a köztudatban?

Ezer férőhelyes az Operaház, az Erkel kicsit nagyobb, de tízmillió emberből nagyon kevesen jutnak el balettelőadásra, tv-közvetítések pedig ma már egyáltalán nincsenek. Ókovács Szilveszterék dolgoznak ezen, de sajnos, ha ötezer ember megnézi az M5-ön a Don Quijotét, az nagyon kevés.

Miért ment ki a divatból?

Azért, mert elkényelmesedtek. Az Operaház mindig olyan támogatást kapott, hogy nem volt szükség a PR növelésére. Más színházak rá vannak kényszerítve, hogy sztárolják a saját művészeiket, az Operaház meg nincs. Én már tíz éve mondom, hogy nagyon nagy baj lesz, mert nem fognak jönni táncosok, balettművész-palánták felvételizni, ha ez így folytatódik. Tetszik, nem tetszik, bele kell állni a történetbe és meg kell próbálni népszerűsíteni. Mert sztárok nélkül nincsen színház, de elsősorban utánpótlás nincs.

Ez a művész számára is demoralizáló, mert ne alakoskodjunk, ha valaki szeret szerepelni, akkor azért megy oda, hogy megmutassa magát.

Így van, pontosan. Nagyon álszent dolognak tartom, ha valaki azt mondja, nem érdekli a nézettség, vagy a népszerűség. Ugyan már! Ha nem érdekelné, akkor egy pincében csinálná, tükör előtt, amit csinál, közönség nélkül. Az ember azért választja ezt a szakmát, mert van benne exhibicionizmus. Ha nem lennénk ilyenek, akkor nem énekelnénk, táncolnánk, vagy játszanánk el darabokat. És ezek az emberek mindig, minden körülmények közepette rosszul viselik, ha következmények nélküli a premierjük és senki sem ír róluk. Sajnos nekem is sikerült tizenhét évet úgy végigtáncolnom, hogy közben tökéletesen inkognitóban maradtam. Tehát ez viszonylag abszurd helyzet, mondjuk a Vígszínház, a Nemzeti, vagy a Katona művészeihez képest. Vannak olyan színészkollégák, akiket egyébként nagyon szeretek, de három-négy szerep után már azt harsogják, hogy nem tudom milyen díjat kaptak, velem meg előfordult, hogy egy szezonban eltáncoltam tíz főszerepet és egy darab díjam sincs. Szóval ezek nagyon tréfás helyzetek. Az augusztus 20-i díjkiosztások után mindig kicsit rosszabb a kedvem, de ezt már tudom kezelni, annak ellenére, hogy huszonhat évesen Spartacust táncoltam. Ráadásul most, hogy írok a "lakájmédiába", még kellemetlen is lenne, ha elkezdenének posztumusz díjazni, a tíz évvel ezelőtti Spartacusomért. De a balett háttérbeszorulásának oka sokrétű és nem politikai jellegű, mert a tendencia több mint húsz éve megfigyelhető. Sajnos ez egy elfeledett, sarokba állított és egyben magára hagyott művészeti ággá vált.

Egy márka, akármi legyen is az, ha nincs menedzselve, kikopik a köztudatból.

Persze. Én például nagyon szeretem a bokszot és emlékszem, akkor kezdtem komolyan követni, amikor egy műsorban bemutatták a különböző bokszolók stációit, a kezdeteket, a mérkőzéseket, hogyan tudott győzni, vagy hogyan állt föl. Tehát magát az embert kezdték el bemutatni, felépíteni, és onnantól kezdve sokkal jobban érdekelt a produktum is. Ha a márka nincs fölépítve, kevesebben érdeklődnek.

Itt-ott megjelentél már celeb szerepkörben is. Mit jelent ma Magyarországon celebnek lenni?

A celeb mindenképpen szitokszó, de lássuk be, erre vevők az emberek. És legvégső soron, a celebek kitermelődésében azok a hibásak, akik az ilyen tartalmakra kattintanak.

Nem inkább a tyúk és a tojás kérdése?

Részben igen, de bármely kereskedelmi csatorna úgy van vele, ha akad konkurenciája, akkor félő, hogy az elviszi a nézőt, ő maga pedig hoppon marad, az adott esetben jóval értékesebb műsorával. A kereskedelmi csatornáknak tehát muszáj olyat sugározni, amivel tartják, vagy növelik a nézőszámot. Lehetne más irányba is építkezni persze, csak az sokkal kockázatosabb, és azalatt a két-három hónap alatt, míg fölépít egy értékesebb produktumot, a hirdetők máshová mennek.

A konkurenciák egymást gerjesztik a túlszárnyalás kényszerével?

Egyértelműen. Ha egyetlen kereskedelmi csatorna működne, akkor nyilván sokkal könnyebb helyzetben lenne, de ő kizárólag abból él, hogy az emberek nézik. Visszatérve egy kicsit a celebekhez, Magyarországon ez tényleg szitokszó, mert többnyire egy gyűlölt valakit takar. Ebben a médiának is jókora szerepe van, mert akár a kereskedelmi médiák, akár a velük együttműködő portálok nagyon szeretik negatív kontextusba helyezni bármelyik celeb személyiséget. Sokkal szívesebben használják pejoratív értelemben a nevüket, a cselekedeteiket, a kinézetüket, öltözködésüket, mert ezzel tudják növelni a kattintások számát.

Hogy kerültél ebbe a világba?

A Kismenők műsorára készült a TV2 és akartak egy táncost is a zsűribe, így behívtak a castingra. De sokan nem tudják a celebkedésnek azt a velejáróját, hogy amikor az ember elvállal a kereskedelmi médiában egy ilyen jellegű munkát, akkor elé tesznek egy nagyjából negyven oldalas szerződést, amelynek a nagy része titkos, de a publikus rész az, hogy aki vállalja a szereplést, annak cross promóciós (keresztmarketing - szerk.) műsorokban kell részt vennie. Ez azt jelenti, hogy annak az újságírónak kell interjút adni, akit küldenek, és abba a tv-műsorba kell bemenni, ahová hívnak.

Van egy fizetési csomag, de azon belül ők döntik el, hol kell megjelenni?

Így van, tehát nem tudod azt megcsinálni, hogy nemet mondasz, miután aláírtál egy szerződést. De visszacsatolva a baletthez, nehogy azt higgyük, hogy Baryshnikov önmagától lett olyan ismert, vagy azért, mert zseniális táncos. Őt az amerikai média a hidegháború miatt úgy megtolta, hogy a mai napig abból él. Hát ezer jobb, vagy hasonló minőségű táncos van, mint ő! De Nureyev sem azért lett akkora táncos, mert négyet forgott. Baryshnikov egyébként ugyanúgy játszott filmekben és ugyanúgy szerepelt a bulvárban, vagy az amerikai esti show-műsorokban, mint bármelyik más celeb. És ha ők nincsenek, vagy nem vesznek részt olyan dolgokban, amik népszerűsítik a saját szakmájukat, akkor a balett műfaja nem tartana ott, ahol ma tart. Hogy jó-e ez, nem tudom, de hogy jót tesz a balettnek, az egészen biztos. Ez egy nagyon apró rétegműfaj, ezért minden olyan dolgot meg kell tudni ragadni, amely megakadályozza a kihalását.

A konzervatív szemléletmódodból, vagy a publikációidból nem volt probléma a média világában? Ért miattuk atrocitás, vagy előfordult, hogy tiltottak valamit?

Persze, azt például megmondták, hogy amíg fut a tv-műsor, addig ne publikáljak. Ezt el is fogadtam. Én is úgy gondolom, ha valaki épp egy gyerekműsorban zsűrizik, az egyidejűleg ne írjon a bevándorlás árnyoldalairól. De amint azt befejeztem, újrakezdtem az írást. Egyébként a balettnál volt atrocitás, mert én 2006-ban kint voltam az utcán október 23-án, de a MTV-székház ostromakor is, és akkor meg lett mondva, hogy nem bántanak, de díjakra ne számítsak. A balettigazgató ugyan nem hívatott be az irodájába, de több csatornán keresztül eljuttatták hozzám, hogy jó ez a Spartacus, Tybalt, Petruchio, meg Oberon, de mégis... persze előfordult akkoriban, hogy "elkúrtad" feliratú pólóban mentem be dolgozni.

A politika mióta foglalkoztat?

Mindig is érdekelt. Emlékszem, apukám (Apáti Miklós, József Attila-díjas magyar költő, író, újságíró, kritikus - szerk.) aktatáskája folyton tele volt napilapokkal, én meg az összeset elolvastam, mindegyiket, de vele sosem beszéltem politikáról, mert annyira utálta hazahozni. A művészközegben pedig, amiben felnőttem, mindig úgy éreztem, hogy van körülöttem ötszáz ember, de én vagyok az egyetlen, akit azért köpködnek, mert anyai részről erdélyi származású, meg keresztény és templomba jár. És ugyanezek beszélnek most autokrata, elnyomó jobboldalról. Az egész életem úgy zajlott, hogy a saját közegemben nagyjából a tűrt és a tiltott kategóriák között mozogtam. Pedig engem egyáltalán nem zavar, ha valaki liberális, nagyon szívesen dolgozom együtt ilyen kollégákkal is, és igen sok szabadelvű barátom van, de fordítva sajnos nem egyszer éltem meg a tolerancia hiányát, ami több mint ironikus.

Manapság én is úgy érzem, hogy konzervatív létemre jóval liberálisabb a szemléletem tolerancia, vagy véleménynyilvánítás tekintetében, mint a magukat liberálisnak vallóké, akik sokszor zéró toleranciával viseltetnek azokkal szemben, akik mást gondolnak, vagy éreznek.

Abszolút így van, a Facebookon az ismerőseim kétharmada liberális, és én ugyan elég jól tűröm a szélsőséges butaságokat, de bizonyos szint után már nem, akkor törlöm az illetőt.

Például?

Például, ha cigányozzák az Orbánt. Az ilyen jellegű személyes támadások már nem férnek bele. De miután ebben a közegben szocializálódtam, az érveléseimben is próbálok liberális oldalról közelíteni, akkor is, amikor a migrációról írok. Sok meleg ismerősöm van, de akár a feministák szempontjait is figyelembe veszem, tehát épp mellettük érvelek. És lehet, hogy csipkedek, de inkább egy Apáti Bence szurkálódjon, mint egy mohamedán megerőszakolja, vagy felrobbantsa őket. Ez kevésbé fájdalmas, szerintem.

Ez a szólásszabadságba bele kellene, hogy férjen.

Elvileg igen, de a gyakorlat mást mutat. Sokan törölnek az ismerősök közül, de alapvetően a barátok száma mégis nő, tehát sok új jön. De néha igazán jól esne, ha a jobboldali sajtó megvédene, kiállna mellettem. Mert amikor a 24.hu és a Magyar Narancs azzal vádol, hogy megint a menekültek ellen lázítok, és írnak egy olyan cikket, mint mondjuk Kövér László köteles beszéde, amiből egy szó nem volt igaz, akkor jól esne a támogatás. Vagy úgy eltorzítják a szavaimat, mint Bayer Zsolt egyetlen, kontextusból kiragadott és félremagyarázott mondatát az olaszliszkai eset kapcsán.

Pedig a sors Bayert igazolta.

Igen, megismétlődött az eset és igaza volt a sofőrnek, hogy csak továbbhajtás után értesítette a rendőröket. Akkor egyébként én Bayert megvédtem, emiatt sokan töröltek az ismerőseik közül. És ez számomra azért is rossz, mert nem csak az írásból élek, hanem balettművészként is megjelenek, vagy urambocsá' még egy-egy celebműsorban is szívesen részt veszek. De ha a megrendelő beírja a google-ba a nevemet, a második helyen azt olvashatja, hogy Apáti Bence a menekültek ellen uszít. Ez felháborító! Én ugyan megvédem magam, írok továbbra is, de a válaszcikkemet már nem fogja lehozni az az ellenzéki portál, amelyik előtte besározott. Beszélhet Zsohár Zsuzsa, meg a Migration Aid atomfizikusokról és részecskegyorsítókról, csakhogy ez mind hazugság, ami tényszerűen be is bizonyosodott, tehát igazam volt, amikor azt írtam, a menekültek nagy részének semmilyen végzettsége nincs. De Földes András is torzít, mert két éve űz sportot abból, hogy kizárólag Yusra Mardiniról ír (előbbi az index.hu újságírója, utóbbi szír származású úszónő, aki jelenleg Berlinben él - szerk.). És hangsúlyozza, hogy emeljük ki ezeket az egyéni történeteket! Persze, emeljük ki, de vannak másfajta egyéni történetek is, azt miért nem emeli ki? Mert az igazság az Yusra Mardiniból és a szamarat erőszakoló, marokkói srácokból áll! Vagy utóbbi nem az igazsághoz tartozik, arról hallgatni kell? Ha pedig leírom, akkor a menekültek ellen uszítok? Majd a google mindezt az elsők között dobja ki és szponzorokat veszítek, vagy nem hívnak el egy megnyitóra? Tehát ez abszurd és felháborító!

Épp a napokban olvastam, hogy a francia rendőrség elkezdte vizsgálni a magyar szálakat is a párizsi terror kapcsán. Hát megérne egy külön beszélgetést, hogy mi is ezeknek a nagyon civil szervezeteknek a büntetőjogi felelőssége az ügyben.

Persze, lehetnek hasznos idióták, mert azt hitték, ezek milyen kedves, elesett menekültek, csakhogy amikor embereket robbantgatnak Európában, akkor már nem segít, ha sajnálkoznak, hogy "jaj, nem is gondoltuk volna!".

Akik támogatják a bevándorlást, még az elmúlt két év tapasztalatai - és itt nem csak a terrorra gondolok - után is, azok tényleg nem látják, nem értik a valóságot, vagy annak ellenére gondolkodnak így?

Nagyon sok liberális ismerősöm teljesen egyetért azzal, amit írok, értik az érvrendszeremet, amely alapján nekimegyek a menekültkérdést körülvevő sok-sok hazugságnak, de arról, hogy az ellenzéki médiamunkások miért írják, amit írnak, fogalmam sincs. Hogy azért-e, mert ostobák, vagy rosszindulatúak, nem tudom. De igazából teljesen mindegy, a végeredmény az, hogy effektíve hazugságokat terjesztenek. 2011-12 körül az egyik indexes újságíró például nagyon keményen és korrektül foglalkozott a no-go zónák ügyével, de mostanában nem ír erről, a fene sem érti, miért. Ma már pontosan az történik itthon, mint a nyugati baloldali médiában is - elindultak a muszlimbarát irányba, minimum tűrik, de inkább tapsikolnak a burkininek, meg annak, ha nőket időnként leengednek egy-egy zsákban az utcára.

Eszembe jutott, amikor idén februárban pár ezer muzulmán nő a bécsi utcákra vonult, hogy a burka közterületen való viselésének tiltása ellen tiltakozzanak. Részükről sem tudtam értelmezni, hogy lehet úgy tiltakozni az elnyomás ellen, hogy közben követelik azt, de a feminista támogatók részéről meg végképp nem.

Sokat írtam erről, mert én sem értem. Többnyire nők mentek ki két éve a Keleti pályaudvarhoz segíteni; akkor a közelben dolgoztam, az Erkelben próbáltuk a West Side Storyt, tehát minden nap ott mentem keresztül és lényegében csak női segítőket láttam, de szinte csak férfi menekülteket. Akik köztudottan nem a női jogok feltétel nélküli harcosai ugyebár, mert mindenkinek megvan az a kép, amikor mennek az úton négyen-öten és mögöttük a nő cipeli a hatalmas málhát, meg a gyereket, úgy, hogy jóformán cipő sincs rajta. De ezek a feministák a muszlim férfiakat segítették, majd miután még egy szelfit is készítettek magukról, melegebb éghajlatra küldték Ákost, aki a női princípiumról beszélt egy interjúban. Elképesztő, milyen kaotikus zavar van a fejekben! Amikor két éve Horvátországba utaztam, ellenőrizték a papírjaimat, megnézték a tetoválásaimat, kicsit az autót is átvizsgálták, itt meg boldogan tapsikoltak azoknak az embereknek, akik többnyire olyan helyről érkeztek, ahol nem szokatlan a fejek levágása. Természetesen papírok nélkül, de a tabletek és az okostelefonok nem kallódtak el.

A terror csak a jéghegy csúcsa, de sajnos a hétköznapi élet is lassan ellehetetlenül azokban a nagyvárosokban, ahol jelentős számban megjelennek a migránsok. Bolti lopások, molesztálások, nemi erőszakok és így tovább.

Igen, az európai vezetés számára ezek csak statisztikai adatok, de nekünk, akik kimegyünk az utcára és nem nyolc testőr őriz bennünket, nekünk ez a hétköznapi valóság. Itt nem csak arról van szó, hogy betört több millió ember és a számuk elapadhatatlan, hanem arról is, hogy nem működik az integráció. Nagyjából tíz éve jártam Párizsban, a Szajnától jobbra és balra lévő utcákon kívül, ahová persze nem tanácsos menni, de mégis kimentem; és csak arabok voltak, akik elég csúnyán méregettek. A Párizst körülvevő külvárosi gettókról meg ne is beszéljünk, mert lehet, hogy egyes orgánumok szerint nincsenek no-go zónák, de én a saját szememmel láttam, hogy vannak. Kinek higgyek?

Mit tehetünk azon kívül, hogy elmegyünk választani?

Nekem nincsenek kétségeim azzal kapcsolatban, hogy a jövő évi választás meglesz, de ettől függetlenül, borzasztóan zavar, hogy miközben betiltott ellenzéki sajtóról beszélnek, aközben nekem minden vesszőre vigyáznom kell, hogy ne sértsem senki érzékenységét, még az igazsággal se.

Ha lenne nemzeti minimum...

Nincs nemzeti minimum, és nem is lesz, leginkább a Soros-féle nyílt társadalom támogatói miatt. Egyébként én vagyok annyira liberális, hogy megértsem, ő ezt miért csinálja. Nem tetszenek neki a nemzetállamok, nem szereti őket, meghaladott dolognak gondolja, az ellen küzd, hogy ne legyen magyar, szlovák, vagy francia; ő egy nagy katyvaszt szeretne, egy Európai Egyesült Államokat.

De a nagy katyvaszban a demográfia okán előbb-utóbb a muszlimok többségbe kerülnek. Onnan pedig csak egy lépés a jogrend átalakítása, és ez nem valami butuska utópia a saría törvénykezés realitásáról.

Persze, hiába hazudja azt nagyon sok baloldali portál, hogy nincsen saría rendőrség, de szemmel láthatóan egyes területeken már ma is működnek és ezek a közösségek államként élnek az államban, a saría törvénykezést a befogadó ország törvényei elé, vagy fölé helyezve, Párizs utcáin pedig reggelente több ezer muzulmán férfi imádkozik a prófétához; de az internetnek, meg a youtube-nak hála ezt mindenki láthatja, nem csak az ott élők.

A mainstream sajtó mégis félremagyarázza a tényeket, vagy egyáltalán nem beszél róla.

Napi szinten olvasom az ellenzéki médiát és megpróbálok rájönni, hogyan tudom megtámadni az érvrendszerüket úgy, hogy közben lehetőleg ne nácizzanak, vagy fasisztázzanak le. Érvek mentén próbálok küzdeni és lehetségesnek tartom, hogy a másik oldal, akit meg szeretnék győzni, tőlem, mint művészembertől, jobban elfogadja az észérveket, mint mondjuk egy Bayer Zsolttól. Mert nem egymást kell győzködnünk, mi egyetértünk, szeretjük egymást, de ebből kitörni és megtalálni az utat a liberális fél gondolkodó részéhez, az az igazán nagy kihívás. E tekintetben tehát egyáltalán nem biztos, hogy baj, ha vannak jobboldali celebek.

Ez jogos. Mik a jellemző liberális érvek?

Mindig változnak. Először a szír menekültekről szólt a fáma. Aztán kiderült, hogy többnyire nem is szírekről van szó, ezért elkezdtek az üldözésről beszélni. Amikor pedig az is kiderült, nem üldözik őket, akkor már a 2000 km-es távolság megtétele miatt kellett volna kinyitni a határt. Alapvetően tehát ezek nem átgondolt érvek, inkább csak álhumanista szlogenek, és talán ez zavar a legjobban. Hogy én vagyok a rossz, amiért nem akarom beengedni azt a sok nigériait, meg eritreiait.

Bűntudatkeltés?

Abszolút. És hát persze minden mögött csak a gaz Orbán van, mert végül állandóan oda lyukadnak ki. Régen a Jobbik volt a főgonosz, most meg Kálmán Olga együtt kacarászik Pörzse Sándorral a HírTv-ben. Ki érti ezt, ugye?

Kálmán Olga már most mentséget keres a majdani terroristák számára.

Igen, előre legitimálja a gyilkosságokat, amelyekről csakis Orbán rendőrei tehetnek majd. Emlékszem egyébként, még az ATV-s időszakában csinált olyan interjút, ahol elismerte a bevándorlás biztonsági kockázatait, tehát hasonló dolgokat mondott, mint amiket én szoktam írni. Annyi különbség azért mégis van, hogy az én publicisztikáimat uszításnak definiálják. A jó hír egyébként, hogy az összes hibájukkal együtt, a fiatalosabb hangvételű ellenzéki portálok sem tudják az ilyesmit komolyan venni, egyszerűen csak kinevetik, vagy kifigurázzák. Látják, hogy ezekkel az emberekkel nem lehet választást nyerni, még ha a hatvan fölötti baloldali választóknak tetszenek is.

Sokan vélik úgy, hogy manapság a baloldali média csinálja a politikát, nem pedig az ellenzéki politikusok. Mit gondolsz, így van?

Persze, de ez mindig is így volt, én nem látok különbséget. Régen borzasztóan frusztrált voltam, mert az embernek rettenetes volt megélni a jobboldaliságát; innen jelzem, hogy akkor tényleg nem létezett sajtószabadság, mert egész egyszerűen nem volt jobboldali sajtó, a HírTv, a Heti Válasz és az egyetlen napilap kivételével. Emlékszem, az első interjúm a Heti Válaszban jelent meg, és az egyik kollégám, amikor megtudta, elképedve szörnyülködött. Tehát illegitim dolognak minősítették még azt a marginális felületet is. Persze ők úgy gondolják, az volt a normális állapot, annak ellenére, hogy még mindig fölül vannak reprezentálva a támogatottságukhoz képest. Egyébként számos olyan ismerősöm van, zenész, operaénekes, közéleti személyiség, aki privát üzenetben meri csak közölni, mennyire tetszik neki, amit írtam. De nyilvánosan már nem teszi oda a like-ot. És ez nagy baj! Nem szabadna hagyni, hogy egy demokratikus, európai ország elismert művészei ne merjék fölvállalni a valódi véleményüket! Hogy olyan helyzet kialakulhasson, amelyben nem lehet beszélni bizonyos dolgokról, mert fél az illető, hogy elveszíti a közönsége egy részét. De sajnos a jobboldali értelmiség még ma is olyan mértékben van sarokba állítva, ami mélységesen felháborító.