Ó, Európa, ha férfi lennél…

Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.

József Attila

Csak mert szeretem őket. Igen, ízig-vérig nőként, kissé szemlesütve a mai világban, de akkor is bevallom - szeretem a férfiakat. Vagy másképpen: a férfiakat szeretem. Nekem sajnos nem adatott meg ötvenhárom egyéb társadalmi nem fölismerése, ennek hiányát nyilván tudatlanságom miatt nem érzem, mert boldogok a tudatlanok, ugye... de akkor sem mondhatok egyebet, minthogy szeretem a férfiakat. Ezért azt üzenem: férfiak, magyar férfiak, legyetek igazi férfiak! Mert így kelletek, ahogy vagytok. Fiúként, testvérként, barátként, apaként, férjként, szeretőként, szövetségesként. Erről szól minden, nem lehet másképp, nem szólhat másról. Ez az élet.

Kár, hogy az Európai Unióban ezek a szavak ma már szentségtörésként hatnak. Hogy minek a szentsége kerül törésre, nos, az számomra rejtély. Van egyáltalán az életképtelenség beteg ideológiáján kívül egyéb "szentség" odaát? Túl a sövényen? Aligha. Franciaország tán már vagy ötven éve az önfeladás útjára lépett, a svédek és a németek pedig szintén jól haladnak a kollektív öngyilkosság gyakorlásában. Semmit sem szabad leegyszerűsíteni, de mégis, mégis adódnak pillanatok, amikor minden olyan egyszerűnek tűnik. Talán mert az is. Rém egyszerű.

És most játszani fogunk, mert játszani jó. Hisz Európa egykoron férfi volt, az ám, férfi a javából! Szelleme császárok és pápák uralma alatt csiszolódott, mint az oromról lezúduló hegyi patak köve, s testét a történelem vérbe mártott pennájával rajzolták át oly sokszor az oktalan utódok. De mégis férfi maradt. A léhaság, az esztelen hatalomvágy csak kínt és pusztulást hozott, de Európa mindig fölállt, mindig férfiként született újjá. Mostanáig.

Európa, ha férfi lennél, nem vigyorognál leereszkedően ükapád arcába, s nem kérdeznéd ostoba fölénnyel azt, hogy csak ennyi, ennyit hagytál rám? Nem, nem tennéd ezt. Ha lenne egy csöppnyi sütnivalód, megvédenéd a csak ennyit, a területedet, ez ugyanis az otthonod, ami megjegyzem, igen szép otthon. Te nem így látod onnan, az üvegpalotából? Van gyereked, unokád? Mit hagysz rájuk? Vagy azt hiszed, mindnek jut majd üvegpalota?

Európa, ha férfi lennél, megvédenéd a családod, a házad népét. Ez ugyanis a dolgod, mert ez a kultúrád. Meg kell védened a nődet, a gyerekedet, az idős szüleidet és nem azzal véded meg, ha csadorba bújtatod őket. Mert sem a feleséged, sem a szeretőd nem ezt várja tőled, csak mondom. Az európai nők nem azt várják az európai férfiaktól, hogy tehetetlenül nézzék végig, hogyan erőszakolja őket a muszlim jövő.

Európa, ha férfi lennél, eltűnődnél a Biblia szavain, olvasnál, tanulnál, s végül csak megtanulnál gondolkodni, értelmezni, helyesen cselekedni. Rájönnél, hogy a kereszténység sem fekete vagy fehér, a papok is emberek, de neked elsősorban nem bennük kell hinned, hanem az Írásban, s önmagadban. Pápapi, mondhatnád ekkor...

Európa, ha férfi lennél, tanulnál a hibáidból, s tanulnál a történelemből. Nem tennél magadévá ordas eszméket, s nem hinnéd azt, hogy az átcímkézés segít, és feljavítva teszi moderné a kommunizmus, vagy épp a nemzeti szocializmus eszköztárát. Ha férfi lennél, nem csak hazudnád a demokráciát, hanem gyakorolnád is.

Végül, de nem utolsó sorban - ha férfi lennél, szeretnél. Szeretnéd azt az ötszázmilliót, aki a hatalmad alatt él, s hal, értékelnéd a munkájukat, vérüket-verítéküket, s az abból befizetett adót. Ha férfi lennél nem hazudnál, s nem herdálnád mindezen jövedelmet gyermeteg hatalomvágyad, istenillúziód oltárán; a társadalom-mérnökösdi egyszer már megbukott, emlékszel?

Európa, szeretlek, hidd el, még mindig szeretlek, mindazok ellenére, amit tettél és teszel. De valamit kérlek jegyezz meg, mert fontos: ha rám támadsz, s az életemre törsz - megöllek. Ennyi. És nem fog remegni a kezem, amikor meghúzom a ravaszt.