Meryl, a varázsló

Etium ille est fur, qui fidutiam hominum rapit.

Az idei Golden Globe-gála kétségkívül legfigyelemreméltóbb figurája a tripla Oscar-díjas Meryl Streep lett, miként könnyfakasztó beszédét celebrálta. Szem nem maradt szárazon, a jelenlévők és a képernyő előtt ülő milliók szíve minden bizonnyal egyszerre dobbant, miközben áhítattal hallgatták őt, a mágust. Az ikonikus színésznő híres, és illik hozzátennünk, méltán az; munkássága nagyszerű, vitathatatlan, elvitathatatlan.

Szeretünk Meryl! - kiáltják a rajongók, és valóban úgy is érzik. Az az igézően bájos mosoly ugyebár örök. Egyetlen és kivételes. Csakhogy a Meryl lábai előtt heverő milliók nem szerethetik őt, mivel nem is ismerik. Konkrétan gőzük sincs arról, ki ez a nő valójában. Akit szeretnek ugyanis nem Meryl Streep, hanem csak az általa megformált karakterek, s ezek a karakterek bizony nem a színésznő fejéből pattannak elő, hanem igen tehetséges forgatókönyvírók alkotják őket, vagy regényírók, akiknek műveiből forgatókönyveket adaptálnak. Ezt a tényt nem árt rögzítenünk, mielőtt röviden átfutjuk a varázslatos monológot.

"Valójában mi ebben a teremben mindannyian az amerikai társadalom legócsároltabb rétegéhez tartozunk. Gondoljátok csak végig. Hollywood, külföldiek és a sajtó. De kik vagyunk mi igazából? Sőt, valójában mi is Hollywood? Egy rakás ember, akik mind különböző helyekről származnak."

Nos, miután a díva ezzel az erős kezdéssel Trump illegális bevándorlókkal kapcsolatos kampányígéretére reflektált, meg kell állapítanunk, hogy Hollywood szerinte egy kontinens, de minimum egy ország. Be kell látnunk, ez tényleg új információ, főleg nekünk, közép-kelet európai, lábszagú mucsai parasztoknak. Az in medias res után laza fölsorolás következett, egy rakás, számomra jórész ismeretlen híresség (hopsz, egy oximoron) neve hangzott el, gondolom ők a cimbik, közülük ki Dél-Karolinából jött, ki Long Islandről, egyesek pedig Brooklynban, vagy Ohióban nőttek föl. Szóval csupa idegen. De ne legyünk igazságtalanok, a fölsorolásban még izraeli, vagy olasz születésű is akadt, sőt megemlítette Ruth Neggat, aki Etiópiában született (azt persze már nem tette hozzá, hogy Ruth anyja ír volt, s négyéves korától Írországban tengette napjait). Ám Dev Patel említésénél mutatkozott csak igazi zavar az erőben, mert ez az indiai bevándorló szülőkkel rendelkező fiatalember az Egyesült Királyságban, azon belül is Londonban született, de a színésznő szerint Kenyában. Végül is, ha a varázsló Hollywoodról azt gondolja egy ország, akkor London miért ne lehetne Kenyában?

De ne kanyarodjunk el a lényegtől, a megkopott amerikai álom illúziójától, attól az illúziótól, hogy Amerikában bárkinek, bármi sikerülhet. Egy fontos motívumról azonban hallgatott a varázsló - nyilván tényeket nehéz ilyen szűk keretek közé szorítani -, jelesül a célokról, arról, hogy Hollywoodba mindenki azért megy, mert valamilyen módon be akar kerülni a filmipar elbűvölő darálójába, azaz a nagy cél közös - mozit készíteni. És bármennyire is szeretnék olykor a sztárocskák agyonlőni, vagy fölrobbantani egymást egy-egy szerepért, valamilyen különös oknál fogva mégsem teszik. A közös cél tehát determinál, s az empirikus tapasztalatok azt mutatják, az Európába özönlő muszlimok célja aligha ugyanaz, mint az őslakosoké, mint ahogy az USA-ban tartózkodó, illegális bűnözők sem épp az országot szándékoznak építeni. Persze mindez teljesen rendben volt így, mindaddig, amíg a csúnya Trump színre nem lépett. O tempora, o mores! Ez a bugris köztudottan gyűlöli az idegeneket, és nem átall olyanokat mondani, hogy az illegálisaknak, pláne ha bűnözők, kívül tágasabb. Hallatlan!

"Hollywood tehát telis tele van kívülállókkal és külföldiekkel. Ha kirúgod az összeset, nem marad más, amit nézhetnél, mint az amerikai foci és a harcművészet, ami ugye, nem igazi művészet." - folytatódott a beszéd, majd rákanyarodott a célegyenesre, ahol egy Trump által kigúnyolt, mozgássérült riportert sajnálhatott a világ, s a varázsló végül levonva a szükséges konklúziót kijelentette, "a tiszteletlenség tiszteletlenséget szül, az erőszak erőszakot gerjeszt". Hát ja, így összeolvasva különösen nehéz elhinni, hogy mindezt nem viccnek szánta.

Először is Trump viselkedése a kampány során kétségkívül nem volt elegáns, ám eleganciával Hillaryt és a liberális amerikai sajtót sem érdemes megvádolni. Másodszor, a harcművészet egy paraszthajszállal mégiscsak régebbi múltra tekint vissza, mint a filmművészet, s utóbbi semmiképp sem összekeverendő a csillámporos Hollywood filmipara által létrehozott, rózsaszín taknyon csúszó diszkontmoslékkal. A filmipar ugyanis 95%-ban ezt a diszkontmoslékot okádja magából. Harmadszor, az erőszakot közvetlenül vagy közvetetten minden amerikai megtapasztalhatta, aki nem Clintonnéra, a varázsló kebelbarátjára szavazott; igaz a demokratapártiak ezt az erőszakot igazságnak nevezték, s ma is szentül hiszik, az ő igazságuk szerves és elválaszthatatlan részét képezi az "i".

Mindezek fényében jogosan élhetünk a gyanúperrel, miszerint a díva kései leszármazottja a hajdan élt Merlinnek, a kelta legendák és az Arthur-mondakör nagy varázslójának. Persze csak ha a színésznő logikáját akarjuk követni, de miért ne akarnánk? Így ugyanis bátran leírhatjuk, hogy őséhez hasonlóan e bájos hölgy sem varázsló, csupán csak egy harcias törzs királya.