Louisa és Maren furcsa halála

A két skandináv turistalány december 17-i halála nem egyéb, mint Douglas Murray víziójának állatorvosi lova, azé a brit újságíróé, aki az Európa furcsa halála című kötetében vázolja fel különös kimúlásunk jóslatát. A karácsonyt megelőző sokk ragacsos sűrítményként robbant annak a modern világnak az arcába, amely számára a halál rég tabuvá silányult, s még soha nem volt oly kellemetlen, mint manapság. Akárcsak a kommunista és fasiszta haláltáborokban bekövetkezettek, úgy Louisa és Maren halála is kibújt az értelmezés alól, így a popcorn-embertípus - aki elájul egy tűszúrástól, ám a multiplexek biztonságából élvezettel bámulja a gyilkolást - végképp magára maradt a halál ilyetén bekövetkezett tényének feldolgozásában.

Egy fiatal lány lefejezése arculcsapás a civilizált kor emberének, aki még a természetes halál befogadására is képtelen, fél és iszonyodik tőle, tudományos-technicista racionalizmusa elutasítja, irracionalizmusa pedig beleborzad. A tanatológia mai gyakorlata a hárítás, s bár az ember tisztában van a halál mibenlétével, de élni csak úgy képes, ha mindennapjaiból elhessenti e kellemetlen tényt. Hol van már a letűnt századok hősi halála, hol a romantikus ékesszólás? Párbajban meghalni a becsületért, vagy belehalni szerelmi bánatba mára jobb esetben is csak regényből ismert fogalmak.

De az emberi élet csupán a megszelídített, ipari civilizáció polgárai számára értékelődött fel, ám a világ nagyobb részén a létezést még ma is olcsón mérik. A modern kor nyugati embere lelkében a jelen idő lüktetése kéz a kézben jár a kifényesedő multikulturális és multi etnikus utópiával, de a lányok meggyilkolása most végérvényes foltot hagyva fröccsent a fényes jövőtervre. Louisa és Maren furcsa halála azonban csak számukra tört be váratlanul a tervszerűen megkomponált 21. századi létformájukba, s rombolta szét élet-vállalkozásukat. Mindez pedig maga a csőd, a bukás.

"Most már a halál sem valamely különösebb kaland, mint valami velencei nászút" - írta Krúdy 1916-ban, de lám, Európa legújabb hobbijának köszönhetően egy évszázad múltán is képesek vagyunk hozzászokni a modernkori lefejezések extremitásához, feltéve persze, ha mással történik. S bár tudjuk, még a varázslatos plüssmackók sem képesek visszahozni senkit, de kimondani nem merjük. Csak a politikusaink és médiájuk hazudja továbbra is, hogy ne féljünk, s "nemfélésünk" közepette utasítsuk el az erőszakot, ám a hangjukban megbúvó rettegés tapinthatóbb, mint eddig bármikor.

Igaz a közhely, hogy a halállal szemben mindenki magára marad, de Louisa és Maren aligha gondolta, hogy a magány legmélyebb bugyrában, pokoli kínok közepette kell elszenvedniük bosszantóan értelmetlen halálukat. Nem gondolták, hogy a konzumidiotizmusban eszét vesztett Nyugat jelenkora és annak diktatórikus közélete aknamezőre küldi őket, amikor elhiteti velük, hogy egymás kölcsönös tiszteletével és párbeszéddel az áthidalhatatlan kulturális szakadék is áthidalható, s aki mást mond, az törvényszerűen és megmásíthatatlanul csakis rasszista és iszlamofób lehet. Az ideológia gyilkol, írta George Orwell és nem tévedett; ha Louisa és Maren még élne, minden bizonnyal megértéssel fordulnának a svéd állami média felé, amelyet jobban aggaszt a gyilkosságokról készült videó terjedése, mint maguk a gyilkosságok. Örülnének a véget nem érő szómágiának is, amely a PC börtönébe zárva a közbeszédet "knife damage"-é, azaz kés által okozott sérüléssé árnyalta egyikük lenyakazását, és helyeselnék a négyéves börtönbüntetés lehetőségét azok számára, akik csetlő-botló haláltáncuk képkockáit továbbítják, ahogy valószínűleg helyeselték Brejvik rémtette idején azt is, hogy ugyanez a média az elkövető rasszizmusát harsogta. Bólogatnának a felmentő megszólalásokra, és mély megértést tanúsítanának azon kijelentések iránt, amelyek szerint az iszlámnak semmi köze a marokkói gyilkosságokhoz.

Való igaz, hogy az iszlám öt bűnt ismer el, s ezek közül egyik a gyilkosság, azaz turisták lefejezése a muszlim országokban is bűnnek számít. Csakhogy ez nem minden muszlim ember számára evidencia, s mivel az iszlámnak nincs központi tanítóhivatala, ezért vallási rendszere értelmezés kérdése. Márpedig ha valaki, esetünkben az ISIS harcosai szó szerint értelmezik a Korán 47. szúrájának 4. versét, és céljuk a megszégyenítés, akkor bizony ősi hagyományokat követve előszeretettel fejeznek le másokat. "Amikor összetalálkoztok hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor aztán nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket!" Vajon az Európa kapuit döngető ismeretlenek közül hányan teszik magukévá szó szerint e mondatokat? És azok közül, akik már bejöttek?

A halált őrző film nem emléket állít, hanem rögzít, az időt állítja meg, s könnyen lehet, hogy ezek a modern ember kényes komfortját szétziláló, betiltott képsorok adják majd a 21. századi Európa halálkultuszát, még akkor is, ha a politikai korrektségbe csomagolt Nyugat számára a valóságos sikoly és hörgés momentán nem viselhető el. Majd megszokják. Ha továbbra is ragaszkodni kívánnak ideológiájukhoz, hozzá kell szokniuk. Mert a bőrt, az ereket, az idegeket, a nyelőcsövet, s végül a csigolyákat átvágó kéz gyakorlott mozdulatai nem a bizonytalanságról meséltek nekünk, ez a film nem a tétovázásról szólt. A képsorok egy villanást dokumentáltak két, egymástól fényévekre álló ideológia találkozásának pillanatát. A Louisának és Marennek hazudott világ ebben a pillanatban dőlt romba, s ők a kétségbeesés másodperceiben először és utoljára találkoztak azzal a másik világgal, az erősebbel, amely ott és akkor, néhány határozott vágással tett szürke pontot színes történetük végére.