London

Újabb sokk, újabb plüssmacik. Meg lufik. És persze az elmaradhatatlan, döbbent szomszédok, akik nem értik, hogy ez a kedves, muszlim családapa hogy tehetett ilyet?

Egyike volt a három, tegnapi gyilkosnak. És tudják mi volt még? Békés muszlim. Egészen pontosan addig volt az, amíg úgy nem döntött két másik, nyilván hozzá hasonlóan békés muszlimmal együtt, hogy a London Bridge-en emberek közé hajt egy furgonnal, majd a Borough Market városrésznél kiugrik a kocsiból és találomra szurkál halálra embereket. Eddig hét halott és cirka ötven sebesült a listán.

És a többi, szintén békés muszlim hallgat. Nem deklarál, nem kiabál, nem szól egy szót sem egyetlen európai muszlim közösség sem, akik természetesen nagyszerűen integrálódtak. Biztos azért nem szólnak semmit, mert annyira békések és elítélik a terrorizmust. És no-go zónák sincsenek.

De szól helyettük az európai mainstrem vezetés, mert ők viszont igazán és őszintén, szörnyen-szörnyen sajnálják a történteket; újfent. És együtt éreznek az áldozatokkal; újfent. Naná! Azok, akik Taorminát a G7-es csúcsra oly hermetikusan képesek voltak lezárni, hogy nagyjából egy légy se repülhetett be a városba, gyanítom, még a légtérbe se. A csúcs napjai alatt még a migránscsónakok sem köthettek ki Szicília partjainál. De aztán uccu neki, azóta változatlanul ömlik be az embermassza.

Őszintén nem tudom, melyik a rosszabb. A késes, robbantós terroristák, vagy az öltönyösök ott, Brüsszelben?

Egyben viszont biztos vagyok, jelesül abban, hogy aki azt mondja, a terrorizmussal együtt lehet és kell is élnünk, nincs mit tenni, nos, az hazudik. A terrorizmussal ugyanis nem lehet együtt élni és nem is kell. Mert a terrorizmussal csak együtt halni lehet, nem pedig élni. És ez nem mindegy.