Kioktatásügy 2.

Itt állunk, majd' harminc évvel a vértelen aktus után, de visszatekintve olykor különös bizonytalanság fog el bennünket, és nyomasztó kérdések kimondására kényszerülünk - vajon maradéktalanul megtörtént az akkor már évtizedek óta áhított változás? Vajon minden téren bevégeztük a feladatot?

A válasz egyértelműen nemleges, a felsőoktatásban - s különösen igaz ez a bölcsészkarokra - jócskán maradtak adósságok. A magyar történettudomány, amely a '90-es évek elején rosszabb helyzetbe sodródott, mint a kádári szocializmus utolsó éveiben, különösen jól példázza mindezt; a kommunistáink jelentős része a helyén maradt, csak épp többé már nem tudományos szocializmust oktatott, mint azelőtt húsz éven át, hanem hirtelenjében legújabbkori történelemmel foglalkozó szakemberré avanzsált. A volt párttitkárok és marxista szemléletű oktatók elárasztották a modern magyar történelmi tanszékeket, s váltak "elismert" professzorokká, míg végül a rendszerváltozás egy tanszéki névtáblacserévé silányult.Tudták, hogy a kulcspozíciókat, az 1996-ban induló doktori iskolákat kell elfoglalniuk ahhoz, hogy az utánpótlás kinevelése permanensen biztosított legyen, tudták, hisz negyvenévnyi tapasztalattal rendelkeztek a működtetésben. Így az új generáció kiválasztásának egyik kritériuma még ma sem a tehetség, vagy a szorgalom, hanem a baloldali, liberális eszmék iránti elkötelezettség, azaz a hallgató világnézete; a másik pedig a témaválasztás.

Ha valaki a vörös terrort szeretné feldolgozni a szakdolgozatában, azt javasolják neki, válassza inkább a fehérterrort! Az sokkal jobb téma lesz - mondják, de ugyanígy megteszi mondjuk Horthy szerepe az antiszemitizmusban, vagy épp a kádári gazdaságpolitika pozitívumai is. Aki az 56-os forradalomban Nagy Imre szerepét domborítja, inkább számíthat egy tanszéki állásra a későbbiekben, mint aki a pesti srácok szerepéről ír. Ha pedig akadna olyan elvetemült, aki a holokausztot kívánná elemezni, de a többi genocídium kontextusába helyezve, nos, ma Magyarországon még témavezetőt sem találna a munkájához. Persze nem minden PhD hallgató talpig szoclib, és talán épp ebben rejlik, ezen a ponton érhető tetten az oktatói kar felelőssége és a visszaélés lényege. Mert végül, ha tucatnyian pályáznak egyetlen állásra, és egy szoclib táborhoz tartozó professzor vagy testület dönt, az ügy kimenetele aligha okozhat meglepetést.

Mindennek következtében Szegeden, a bölcsészkaron 90 százalékos a szocialista-liberális túlsúly, de a baloldali oktatógárda szintén fölülreprezentált az ELTE-n, Egerben és Pécsett is. A tanárok oktatási szabadsága, az egyetemi autonómia természetesen helyes elv, de csak ha nem élnek vele vissza. Ők viszont olyan biztonságos közegben érzik magukat, hogy föl sem merül a politikai-világnézeti meggyőződésük korrekt távoltartása a katedrától, s lám, az orbáni diktatúrában semmiféle retorziótól nem kell tartaniuk. Azért nem, mert nem éri őket retorzió. A Szegedi Tudományegyetem jelenlegi dékánja Gyenge Zoltán, aki Heller Ágnes tanítványa volt, s közös publikációjuk is készült, a következő dékán pedig - mert a váltás már előre "egyeztetett" - Sándor Klára, egykori SZDSZ-es képviselő és a gendertanulmányok egyik jeles zászlóvivője lesz.

Ha a 20. századról szóló baloldali történetírást egyetlen, leegyszerűsített mondatban kellene összefoglalni, kijelenthetnénk, hogy az nem szól másról, mint a Horthy-rendszernek, Horthy személyének, vagy a dualista Magyarországnak a sározásáról és ezzel párhuzamosan a kommunista rendszer fényezéséről. A Csunderlik-féle megnyilvánulások pedig épp ebbe a keretbe illenek, mert akiben fölmerül, hogy a terrorista, gyilkos Szamuely pozitív oldaláról írjon, az szimplán relativizál. Fordított esetben vajon mit kapna egy polgári konzervatív történész, ha bármelyik náci vezérről írna hasonlóképp? Ha azt mondaná, Göring milyen nagyszerű pilóta volt, mert az első világháború idején lelőtt harminc ellenséges gépet?

A helyzet már-már reménytelen, egyfajta ördögi kör, amelyet belülről lehetetlen megtörni. A balos professzor felveszi a diákot a doktori iskolába, akiből húsz év múlva ugyanolyan világnézetű professzor lesz. Akad ugyan néhány konzervatív szemléletű doktori iskola, tanszék és kutatóhely, de e téren óriási a szoclib túlsúly. További súlyos probléma a két oldal közötti viták hiánya, a baloldali történetírás ugyanis önmagát a tudomány kizárólagos letéteményesének pozicionálja, s aki nem ért vele egyet, arra a zugtörténész bélyegét süti. Képviselői a szemben álló felet elhiteltelenítik, s még csak nem is vitáznak, mert azzal elismernék a másik létezését. Munkáik minden esetben magas színvonalúak és meghatározóak, legalábbis jól bejáratott marketinggépezetük ezt sulykolja. Ezzel szemben a jobboldali, nemzeti szemléletű pályatársaik munkáit - és egyben a személyüket is - rendszerint a fasiszta, a náci, a tehetségtelen, vagy a kókler eposzi jelzőivel illetik. Nos, így állunk 2018 végén a magyarországi bölcsészkarok történészműhelyeivel, de attól tartok más szakokon sem jobb a helyzet. Nem volna itt az ideje esetleg tenni valamit?