Kinek az élete?

Az ókor nagy gondolkodóitól (Platón és Arisztotelész) kezdve, a középkor keresztény teológusain (Szent Tamás és Szent Ágoston) át a kora újkori reformáció kiemelkedő alakjaihoz eljutva (Luther és Kálvin), de még a filozófia neves képviselői (Kant és Hegel) is kivétel nélkül a halálbüntetés mellett foglaltak állást. A 20. századig senki sem volt, aki e büntetési formát minden körülmények között, tehát még rendkívüli helyzetekben is elutasította volna; ehhez a II. világháborúra, a náci és sztálini népirtásra volt szükség, amelynek ellenhatásaként az emberi jogok tisztelete abszolút sérthetetlen elvvé vált. Csak a 20. század második felétől jelenik meg a totális abolíció mint elérendő cél, és folynak le azok a viták, amelyek a halálbüntetés feltétlen és visszavonhatatlan eltörlésének kérdését járják körül.

Magyarország európai uniós tagsága kizárja annak a lehetőségét, hogy a halálbüntetés visszaállításáról ne csupán elméleti szinten folyhassanak diskurzusok, ennek ellenére a társadalom döntő többsége ma is azt vallja, a 21. században is úgy érzi, igenis vannak olyan kiemelt esetek, amikor szükség volna a halálbüntetés alkalmazására. Az alábbiakban felsorolt szempontok igazolni fogják e társadalmi igény létjogosultságát, egyúttal pedig cáfolni az abolicionisták érveit, melyek legfőbb alappillére az a tézis, miszerint "az élethez és az emberi méltósághoz való jog ... minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga."

Az elrettentés

Egy 1749-es porosz kormányrendelet kimondja, hogy a kerékbetörésre ítélt vádlottak esetében a cél nem elsősorban a kínzás, hanem a példázat, ezért az elítéltet, anélkül hogy a jelenlévő nézők azt észrevennék előzetesen meg kell fojtani. Már a kora újkorban is megfigyelhető tehát a humánusabb eljárás iránti igény, de párhuzamosan a megelőzés érdekében történő markáns demonstráció is. Az abolíció neves képviselője, Koestler egyszerűen kijelenti, hogy "...nincs olyan ország Európában, ahol a halálbüntetés eltörlése után a huszadik század folyamán megnőtt volna az emberölések száma, sőt: ez a szám majdnem minden érintett országban csökkent." Kétségtelen, sok országban valóban nem emelkedett a gyilkosságok száma a halálbüntetés megszüntetése után, más országokban viszont igen, méghozzá jelentős mértékben; ez a sommás kijelentés tehát így semmiképpen sem igaz. Hogy ne menjünk messzire, Magyarországon a halálbüntetés eltörlése utáni évtől a korábbi másfélszeresére emelkedett az emberölések száma, Angliában pedig 60 %-kal növekedett. Ernest Van den Haag, holland-amerikai szociológus, társadalomkritikus evidensnek veszi, hogy a súlyosabb büntetések elrettentőbbek, mint a kevésbé súlyosak. Szerinte ezek olyan nyilvánvaló tények, amiket minden józanul gondolkodó ember be kell, hogy lásson. Márpedig ha igaz az, hogy minél súlyosabb a büntetés, annál nagyobb az elrettentő hatás, akkor a legsúlyosabb büntetésnek, a halálbüntetésnek kell hogy a legnagyobb visszatartó ereje legyen. Alexander Deak szociológus, jogász a halálbüntetés elrettentő hatását a visszavonhatatlanságában látja, szemben az életfogytiglan tartó szabadságvesztéssel, hiszen utóbbi esetben van némi esély a szabadságra, akár szökés, akár köztársasági elnöki kegyelem formájában. Hasonló véleményen van Pálinkás György büntetőbíró is, aki azt mondja, hogy ha még a halálbüntetésnek sem lenne elrettentő hatása, akkor nem lenne semmilyen más büntetésnek sem. Ha valakit a létező legsúlyosabb következmény sem riaszt vissza attól, hogy tettét elkövesse, akkor erre az enyhébb büntetések sem képesek, így pedig akár az összes büntetést eltörölhetnénk.

Antihumánus-e a halálbüntetés?

Ha az egyénnek individuumként joga van az önvédelemre, akkor joga kell, hogy legyen egy közösség, azaz a társadalom tagjaként is. A társadalomnak tehát nemcsak joga, hanem a tagjaival szembeni kötelessége is, hogy megvédje őket mások jogtalan támadásaival szemben. Ha pedig az életellenes támadásokat csak a támadó életének elvételével tudja megakadályozni, akkor köteles ezt is megtenni. Nemzetközi példák sora bizonyítja, hogy amikor egy állam háború útján próbálja megvédeni az emberek életét, közben más emberek ezreit öli meg. A gyilkosok esetében viszont emberi jogokra hivatkozva tiltakozik a halálbüntetés ellen, majd ugyanazon emberi jogokra hivatkozva indítja meg háborúit.

Sólyom László szerint "az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ... elvileg sem támaszthat igényt örök érvényre." Tehát a halálbüntetés nem öröktől fogva embertelen és az élethez való jog nem mindig és mindenhol veleszületett emberi jog, hanem csak azáltal válik azzá, hogy az állam ezt elismeri és védelemben részesíti. Hasonló véleményen van Vigh József, az ELTE ÁJK Kriminológiai Tanszékének alapítója, aki szerint "egészen a közelmúltig mindenkinek csak oly feltételekkel volt joga az élethez, ahogyan a társadalom, az állam azt megállapította." Mindenkinek csak annyi és olyan jogai és kötelezettségei vannak, amilyeneket az a társadalom biztosít, illetve ír elő számára, amelyikben él. Tehát nem igazán tűnik indokoltnak, hogy az emberi jogokat a veleszületettség és az elidegeníthetetlenség misztikumába burkoljuk.

Ha megnézzük Szingapúr mintáját, akkor láthatjuk, hogy a kábítószer-kereskedőkkel szemben a halálbüntetés következetes alkalmazása gyakorlatilag felszámolta a maffiabűnözést. Tehát igenis szükség van a legkeményebb büntetésre is, éppen az ártatlan emberek védelme érdekében. Hiszen az áldozatnak is vannak emberi jogai, de arról az abolicionisták valahogy mindig megfeledkeznek, ahogyan arról is, hogy az embereknek, így a gyilkosoknak vagy potenciális gyilkosoknak nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak, amelyek közül az első és legfontosabb más emberek jogai és ezek közül is elsősorban az élethez való jog tiszteletben tartása.

Hogy humánusabb-e az életfogytig tartó szabadságvesztés, mint a halálbüntetés, azt Végh József kriminálpszichológus gondolatai jól érzékeltetik. Szerinte a tényleges életfogytiglan nagyobb büntetés a brutális elkövetők számára, mint a halálbüntetés lenne. Ezt igazolja az is, hogy a fogvatartottak többsége az utóbbit választaná, ha lehetősége lenne rá, és nem az élete végéig tartó rabságot. A tényleges életfogytiglani szabadságvesztés nem más, mint cél és tervek nélküli vegetáció, hatalmas szenvedés és kilátástalanság. Pálinkás György hasonlóképpen vélekedik, amikor azt mondja, hogy "az életfogytig tartó büntetés nem más, mint egy időben elhúzódó kivégzés, csak korántsem olyan humánus".

A Justizmord problematikája

Ér-e annyit egyetlen ártatlan áldozat élete, mint több bűnözőé? Az abolicionisták egyik legfőbb érve, hogy a halálbüntetés tévedés esetén jóvátehetetlen, visszafordíthatatlan. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy ez statisztikailag mit is jelent? Ha nyolc ember halna meg ártatlanul, mert nincs halálbüntetés és annak az elrettentő hatása, ellenben egy ember halna meg ártatlanul azért, mert téves ítélet született, az még mindig hét ártatlan ember halálával kevesebb, mintha semmit sem tettünk volna. Az más kérdés, hogy mennyit ér nekünk a felettébb illuzórikus és logikailag ellentmondásos hit, miszerint a jogrendszerünk tökéletes. Ez esetben például hét ártatlan emberélet feláldozását, ha úgy döntünk, nem engedjük meg a lehetőségét annak, hogy valaki intézményesítetten haljon meg - esetlegesen ártatlanul. Alexander Deak szerint sem megengedhető a tévedés halálbüntetés kiszabása esetén, de ettől még a halálbüntetés lehetőségét nem kellene minden esetben teljességgel kizárni. Az európai társadalmak Fehéroroszország kivételével nem vállalják fel a 21. században a halálbüntetés alkalmazását, s ezzel együtt a bírói tévedés lehetőségét. Ez, visszautalva a háborúk példájára meglehetősen álszent magatartás, ha pedig az abortusz, vagy az eutanázia kérdésével hasonlítjuk össze logikátlan és értelmezhetetlen is.

Kinek az élete?

Demagóg tétel azt állítani, hogy minden ember egyenlő, így mindenki élete egyenlő értékű. A potenciális áldozatnak, az ártatlan, vétlen embernek több joga van a létezésre, mint annak, aki már bebizonyította, hogy képes önös érdekből elpusztítani más embereket. És ne felejtsük el, az általánosság mögött mindig valós emberek, hús-vér áldozatok húzódnak, akik szülők, gyermekek, férjek és feleségek; valakik szerettei, hozzátartozói, úgymint Szögi Lajos, Szita Bence, vagy Bándy Kata, csakhogy a közelmúlt kiemelt eseteit említsük. Amikor a gyilkosok jogairól, emberi mivoltukról beszélünk, akkor a szándékosan, megdöbbentő brutalitással gyilkolókról, gyermekeken erőszakot tevőkről, idősek meggyalázóiról beszélünk. Szögi Lajost a gyermekei szeme láttára rugdosták halálra, majd a vádlottak ügyvédje kártérítési eljárást indított a bíróság ellen, mert az következetesen a lincselés kifejezést alkalmazta. Elítélhető-e az, hogy ilyen esetben a társadalmi igazságérzet lázong? Semmiképp.

Szita Bence esetében az elkövetők elleni vád előre megfontolt szándékkal, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés volt. A 11 éves kisfiút agyonverték, majd egy erdőben elföldelték. A felbujtott elkövetők hajléktalanok voltak. Itt emelendő ki, hogy a szabadságvesztés csak addig rendelkezik elégséges elrettentő erővel és ezért a halálbüntetés csak addig lehet szükségtelen ameddig a kinti és a benti élet minősége között számottevő különbség van. Szélsőséges esetben az előjel pozitívvá válhat: egyes hajléktalanok, csavargók számára a pályaudvaroknál, metróaluljáróknál és a mindennapos koldulásnál vonzóbb lehet a fűtött börtöncella, a napi háromszori étkezés, a tisztálkodási, művelődési és sportolási lehetőség. Ezekben az esetekben tehát semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a szabadságvesztéssel való fenyegetés elégséges és a halálbüntetés kilátásba helyezése szükségtelen. Az ilyen személyek számára a szabadság nem érték, nem tudnak mit kezdeni vele, a szabadsággal járó lehetőséget nem tudják ténylegesen tartalommal megtölteni, annak elvesztése tehát számukra nem olyan félelmetes lehetőség, mint ha az életükről lenne szó. Hajnal László Gábor író, újságíró, szociológus szerint a gyakorlati példák többsége azt bizonyítja, hogy "az elkövető javíthatósága úgy a 15. év környékétől puszta ábránd, noha előfordulnak kivételek". Alexander Deak ezt a következőképpen fogalmazza meg: "Sajnos több esetben előfordult, hogy az életfogytiglanra ítélt gyilkos sokéves büntetésének letöltése után nem sokkal újabb emberölést követett el. Hogy egy brutális gyilkosság elkövetőjét egyáltalán meg lehet-e javítani, felettébb kérdéses, s ennek a kockázatát az állam nem vállalhatja."

Bándy Kata esetében plasztikusan emelhetőek ki a halálbüntetés gazdasági vetületei, szem előtt tartva a tényt, miszerint egyetlen ember élete sem elsősorban pénzkérdés. Primer következmény Péntek László négy évtizeden át történő eltartása - etetés, őrzés, fűtés, világítás. Mindezen költséget a társadalom vállalja, ami már önmagában többe kerül, mintha kivégeznék. A szekunder következményből adódó költség azonban még súlyosabb, hiszen a gazdasági jogelmélet ide vonatkozó alaptétele az, hogy egy bűncselekménnyel a társadalom összvagyonában okozott értékcsökkenés, azaz a bűncselekménnyel összefüggésben keletkezett költség nem merül ki a bűncselekményért kiszabott büntetés végrehajtásával kapcsolatos kiadásokban. Azzal tehát, hogy Péntek László önkényesen, előre megfontolt szándékból elvette Bándy Kata életét, a társadalmat fosztotta meg annak a lehetőségétől, hogy egy produktív, diplomás fiatalember értékeket hozhasson létre; dolgozhasson, családot alapíthasson, gyerekeket nevelhessen. A halálbüntetés tehát az a szankció, amely a legtöbb racionálisan gondolkodó embert képes visszatartani az emberölés elkövetésétől, ezért a társadalom egésze számára a költségek a halálbüntetés alkalmazása esetén lennének a legalacsonyabbak. Persze a gyilkosok egy része nem racionálisan gondolkodik és cselekszik, továbbá mindig lesznek olyanok is, akiket semmilyen magas ár nem fog elrettenteni bűncselekményük elkövetésétől; azonban reálisan szemlélve a világot nemcsak az emberölések megszüntetését lehet eredménynek tekinteni, hanem már azok számának csökkentését is.

Végezetül ne felejtsük el talán az egyik legfontosabb érvet: a döntés mindig a gyilkos kezében van. Ha ismét lenne Magyarországon olyan törvény, amely szerint meghatározott cselekmények elkövetőivel szemben akár halálbüntetés kiszabására is sor kerülhetne, akkor az, aki ilyen cselekményt követne el, tulajdonképpen maga egyezne bele a halálra ítélésébe, hiszen szabad akaratából döntött, hogy elköveti-e a gyilkosságot és ezzel vállalja a halálbüntetést, vagy nem követi el azt. A bűnözőt senki sem kényszeríti, hogy halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekményt kövessen el, tehát önnön szabad elhatározásából vállalja saját halálra ítélését, vagy legalábbis annak a lehetőségét - szemben az áldozatokkal, akiknek nem volt választásuk.