Isiász, hát persze
Jean-Claude Juncker a NATO-csúcstalálkozó alkalmából ismét jelcini magasságokba botladozott. Túl azon, hogy az átlagember első blikkre - s minden bizonnyal kínjában - megmosolyogja e több mint kínos képsorokat, valójában azonban elborzad és megrémül. Mert rémisztő belegondolni abba, hogy az az államférfi (?), aki ötszázmillió uniós állampolgárt, köztük Önöket és engem is képvisel, immár sokadik alkalommal mutatkozik súlyos kérdéseket felvető állapotban a politika bábszínházának világszínpadán.
Isiász, mondja ő, s ennek megfelelően a kommunikációs szakemberek fel is vonultattak az esti vacsorára egy, a betegséghez illő segédeszközt, tűpontosan célozva meg a nagyérdemű szolidaritásra oly fogékony antennácskáit, s bizonyítván, emberünk annyira szenved, hogy tolószékbe kényszerült. Hogy ez szánalmas? Az, persze hogy az, de nem mindegy? Különösen, ha arra gondolunk, hogy az ügyben megszólaló Juncker-adminisztráció legjobb védekezésként a támadást választotta, ízléstelenséggel vádolva a sajtó azon képviselőit, akik bátorkodtak megkérdőjelezni az isiász tüneteit, s egyéb okokra vezették vissza Juncker állapotát.
Az mindenesetre tény, hogy reggelre - mindannyiunk legnagyobb örömére - az isiász kínjai látszólag nyom nélkül tűntek el, s Juncker ismét magabiztosan vonult a kamerák kereszttüzében. De akad ebben a szenvedéstörténetben egy kínos részlet, több is persze, mondhatnánk, ezer sebből vérzik a mese, ám mégis kiemelésre érdemes a jelenlévő többi potentát arcjátékának és testbeszédének megfigyelése. E reflexmozdulatok ugyanis a szavakkal ellentétben képtelenek a hazugságra.
A kín és a szenvedés kiül a fájdalomtól gyötört ember arcára, a környezetére pedig mindent - akár még a legmagasabb politikai protokollt - felülíró együttérzést kényszerít. Nem tudunk méla undorral viseltetni egy szenvedő embertársunk közvetlen közelében, pedig Donald Trump arckifejezése méla undorról árulkodott nekünk. Igen, az Egyesült Államok elnöke undorral, ennek megfelelően pedig kellő távolságot tartva kísérte az Európai Unió fejét, s az őt közvetlen közrefogókat. Mimikája és testbeszéde azt üzente - nekem ehhez semmi közöm!
A Daily Mail felvételén az is látszik, ahogyan Macron és Merkel csókkal, s jól begyakorolt műmosollyal köszöntötte a nagyembert, ám a séta során Junckert két oldalról közrefogó Porosenko, illetve a holland miniszterelnök arcáról már jóval inkább a kínos kényszert olvashattuk le. De sokat elárult Orbán Viktor mimikája is, akinek szemmel láthatóan minden erejét össze kellett szednie, hogy ne húzódjon arcán szélesebbre az a küzdelemmel visszafojtott csibészes mosoly. Egy valamit viszont egészen biztosan nem fedezhetünk föl az inkriminált felvételen, jelesül, az isiász okozta gyötrő kínt főhősünk ábrázatán. Mert egyetlen egy képkocka sem árulkodik arról, hogy Jean-Claude Juncker szenvedne, jóval inkább egyfajta csodálkozó ámulat az, amely tekintetében tükröződik. Persze lehet, hogy mindez csak a véletlenek összjátéka, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az Európai Unió vezetői évek óta azt üzenik nekünk, ne a szemünknek higgyünk, hanem inkább nekik. Hogy a mi üzenetünket meghallja-e valaki, kérdéses. Pedig van, sommás és tömör, olyannyira, hogy azt még a virtuális nyomdafesték sem bírja el.