Ezek a franciák!

A Netflix Dominique Strauss-Kahn, becenevén DSK, az egykori IMF-vezér felemelkedéséről és bukásáról készített négyrészes dokumentumfilm-sorozatot, amely december 7-én debütált a streaming szolgáltató oldalán, Botrány a 2806-os szobában címmel.

Bizonyára sokan emlékszünk még a 2011. május közepén kirobbant skandalumra, amelytől jó ideig hangos volt a világsajtó: Dominique Strauss-Kahn francia szocialista politikust, a Nemzetközi Valutaalap vezérét szexuális bűncselekmény, nemi erőszak kísérlete és törvénytelen fogva tartás vádjával tartóztatta le a New York-i rendőrség, aminek következtében öt nappal később, május 19-én le is mondott tisztségéről. Mi több, ez a fiaskó akadályozta meg abban, hogy elinduljon a 2012-es franciaországi elnökválasztáson, ahol jó eséllyel győzhette volna le a népszerűtlenné vált jobboldali Nicolas Sarkozyt. Persze DSK diszkvalifikálása inkább párttársának, François Hollande-nak jött jól, aki végül helyette indult, és nyert is Sarkozy ellenében, hogy a későbbiekben ő cserélgethesse szeretőit az Élysée-palotában.

Jalil Lespert filmje kiegyensúlyozott, ez pedig esetében azért különösen fontos, mert DSK sztorijáról valószínűleg soha senki nem tudja meg a teljes igazságot, talán még a két érintett sem; meglehet, mindkettejüket valamilyen módon tőrbe csalták. Vagy nem. Talán DSK pusztán a nagy számok törvénye alapján bukott le, míg az akkor angolul alig beszélő, guineai bevándorlóból lett manhattani szobalány, Nafisattou Diallo egyszerűen csak rosszkor volt rossz helyen. A rendező ezért ránk hagyja a döntés jogát, mindenki bátran érezzen csak úgy, ahogy kedve tartja, ő pusztán annyit tesz, hogy igyekszik több szemszögből felvázolni az eseményeket, s valamennyi érintettet megszólaltatni, persze ha az vállalja a szereplést. Dominique Strauss-Kahn nem vállalta, ellenben ma is elmondhatja magáról, hogy büntetlen előéletű.

Amit viszont biztosan tudunk, hogy DSK kiemelkedően tehetséges közgazdász volt, de kameraképessé, eladhatóvá a feleségei tették; elsőként a második, majd a harmadik neje, Anne Sinclair, a politikai újságírónő, akit nem mellesleg mesés vagyon örököseként jegyez a világ. Azt is tudjuk, hogy bár a bankár kicsapongó életet élt, Anne kitartott mellette a manhattani Sofitel Hotelben történtek után is, s csak akkor vált el tőle, amikor Franciaországban szintén bíróság elé kellett állnia, kerítés vádjával. Ekkor DSK-t azzal gyanúsították, hogy 2008 és 2011 közt Párizsban, illetve Washingtonban szexpartikon vett részt, amelyeket egy prostitúciós hálózat szervezett. És tudjuk még azt is, amit a New York-i rendőrség rögzített: a Diallo szájában, a folyosón (!), illetve az elnöki lakosztály szőnyegén talált DNS-nyomok a bankvezértől származtak, a hölgy mindössze kilenc percet töltött a szobában, s távozásakor testén egyéb zúzódások nyomai is látszottak. Az ágy érintetlen maradt.

Kiderült továbbá, hogy DSK nem menekült az aktus után, komótosan kiballagott a JFK repülőtérre, ahol egy előre foglalt párizsi járatra kívánt felszállni, de észrevette, hogy egyik mobilját a Sofitelben hagyta, ezért visszatelefonált a szállodába. A rendőrség így tudta őt a reptéren begyűjteni. Egyébként míg az illetékesek a szobalányt legalább tíz alkalommal hallgatták ki, addig DSK egyetlen szót sem szólt senkihez. S végül az is bizonyos, hogy a bankvezér nehézsúlyú ügyvédei megjelenése után maguk az ügyészek döntöttek úgy, hogy eltekintenek a vádemeléstől, s a helyszínen történtek helyett elsősorban a szobalány bevándorlásának körülményeire fordítanak kiemelt figyelmet. Rejtély, Diallo miért kapott végül mégis másfél millió dollárt Strauss-Kahntól. Akárhogy is, DSK a manhattani házi őrizetből feleségével karöltve repült haza, hogy ott öt évvel később szintén felmentsék minden vád alól. Igaz, elnök nem lehetett belőle, és az IMF vezetésétől is el kellett búcsúznia, de oldalán immár negyedik feleségével máig pénzügyi tanácsokkal lát el arra rászorulókat, elsősorban afrikai országokban.

S hogy mi a tanulság? Na, erre nehéz sommás választ adni. Dominique Strauss-Kahn, bár igen magasról zuhant, mégis puhára esett: szerencsés volt, több szempontból is. De leginkább azért, mert őt még nem darálta be a #metoo mozgalom, az egyébként DSK által is képviselt hatvannyolcasok forradalmi érmének másik oldala. Ironikus, hogy a szeretkezz, ne háborúzz (és ne dolgozz) vagy a virágozzák minden virág (és ne dolgozz) szlogenje, bár látszólag éles ellentétben áll a #metoo szellemiségével, mégis azt érezzük, valóságtól elszakadt őrült irrealitásuk egy tőről fakad. A filmben egyébként több megszólaló sértett - igen, mily meglepő, többen vannak - is azt állítja, ők indították el a #metoo-t, az ügy következményei azonban ennek ellentmondanak. De a teljesség kedvéért azt is érdemes megjegyeznünk, mielőtt felmentenénk DSK-t, hogy a nők, akik arcukat vállalva beszéltek az inzultusokról vagy egyszerűen csak kiszivárgott a DSK-hoz fűződő kapcsolatuk - mint például az IMF-es magyar kolléganő esetében -, annyira különböző hátterűek, hogy nehéz elképzelni az összeesküvést.

Ami viszont igazán üt a dokumentum-sorozatban, az Strauss-Kahn néhány barátjának és New York-i, illetve francia ügyvédeinek az arca; ha elmélyülten figyeled őket, bőrüket, mimikájukat, tekintetüket, azt érzed, hogy ráncaikat egészen biztosan nem a Jóisten rajzolta, és felfedezed a bennük lapuló bizarr és hátborzongatóan félelmetes gátlástalanságot. Aztán eszedbe jut egy strófa:

"Terjed a pénz szaga hét országon, büszke a bankos a bőrdíványon. Alszik a lány, feje szépen billen,
kétezer év tudomány felszisszen."

És akkor újrahallgatod a Ghymes feledhetetlen dalát.