Bálám szamara se érti

"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik." - Mahatma Gandhi

Miért veszett ki belőlünk az alázat, sokunkból még az élettel szemben is? A szélsőséges liberalizáció egyetemes emberi jogokat követel, de minél hangosabb teszi ezt, annál kevésbé ismeri el az élet értékét, az csupán egyetemes értelemben kap hangsúlyt, de egyénekre lebontva, megszemélyesítve már aligha - Je suis akárki, aztán megyünk tovább. Ha pedig egy ember élete alig ér valamit, hogyan tekintsünk egy állatéra? Pedig a kultúrkörünk nem erre szerződött. A vízözön után Isten szövetséget kötött az emberrel, ám ha figyelmesen olvassuk a Szentírás szövegét, láthatjuk, hogy e szövetség nem csupán az emberrel, hanem az állatokkal és minden élőlénnyel köttetett, de megjelenik az ember és az állatok közvetlen és elszakíthatatlan kapcsolatában is. Tokovics Tamással, a Kecskeméti Vadaskert igazgatójával beszélgettünk tiszteletről, felelősségről, a tetteink következményéről, s arról, mikor értjük meg végre Gandhi fent idézett szavait.

Mióta igazgatja a Kecskeméti Vadaskertet?

Már több mint három éve menedzselem a parkot, mérnök-közgazdász vagyok, de a gondolkodásmódom része a "folyamatos tanulás", így részt vállalok akár az állatokkal kapcsolatos feladatokban is. Ezt megelőzően három évig vezettem az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot, ott például megtanultam lovagolni és íjászkodni, hogy tisztában legyek azzal, amiről beszélek. Itt szintén ugyanez a helyzet - amikor kijön az állatorvos, hetente akár több alkalommal is végigkísérem, és folyamatosan tanulok tőle.

Zavarba ejtő, ha arról olvasok hosszú eszmefuttatásokat, hogy aki megöl egy poloskát, vagy elfogyaszt egy rántott szeletet, az ne akadjon fenn egy kutya, macska, egy gólya, vagy épp egy ló megkínzásán, elpusztításán. Különbséget tehetünk haszonállat, hobbiállat, vadállat, és kártevő között?

Ha haszonállatokról beszélünk, ők kifejezetten azzal a céllal kerültek tenyésztésre, hogy elfogyasszuk őket, azaz nélkülünk meg sem születtek volna. De nem mindegy, hogy egy állat elpusztítása élelmezési - kártevők esetében védelmi - céllal történik-e, vagy passzióból, szórakozásból, akár felelőtlenségből, de ami a legfontosabb, hogy szükségtelenül ölünk. A Biblia azt írja, hogy "gondoskodva uralkodj", és ez így helyes. Az állatkertek különösen nagy problémája, hogy az emberek többsége még mindig úgy gondolkodik, ahogy száz évvel ezelőtt volt szokás, s egyfajta cirkuszi mutatványokat elvárva tekint az itt élő állatokra. Sokan még ma sem tudják, milyen komoly munkát végeznek az állatkertek, a vadasparkok; fajmegmentő programokat viszünk, fokozottan védett madarakat fogadunk be, gyógyítunk, repatriálunk, de erről vajmi keveset tud a laikus szemlélő. Az emberek jelentős része úgy gondolja, hogy szegény, szerencsétlen állatok kint a természetben sokkal nagyobb helyen, sokkal jobb körülmények között élhetnének, de ez nem feltétlenül igaz. Természetesen itt is a valamit valamiért elv érvényesül, de ha egy leopárdot hozok példaként, akkor elmondható, hogy míg ez a nagymacska a szabadban 6-7 évig él, úgy nálunk akár 23-25 éves koráig is elélhet.

"Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek meg a földet, és hódítsátok meg azt. S uralkodjatok a tenger halállományán, az ég madarán és mindenféle állaton, amely a földön mozog." De tudjuk-e, mit is jelent pontosan az "uralkodjatok" rajtuk bibliai kifejezése? A Szentírás eredeti héber szövege összesen négy igét használ, amelyek az uralkodásra vonatkoznak, s ezek közül az idézett bibliai versben található rode (gondoskodva uralkodni) igéje az, amely az ember feladatát jelölte ki az állatvilággal szemben. Vajon nyugodt lelkiismerettel kimondhatjuk-e, hogy teljesítettük az ősi parancsot, amely az első emberhez szólt?

Önöket az elhíresült szurikáta-üggyel kapcsolatban az a vád is érte, hogy a kifutó nem megfelelően, nem elég biztonságosan van megépítve, bár jóval természetközelibb élményt nyújt a látogatóknak, mint egy sűrű vasrácsból felépített ketrec. Nem mintha azon ne tudná bedugni az ujját bárki, aki akarja.

A természetközeli élményt hangsúlyoztam én is. A kifutók sajnos épp a varázsukat veszítenék el, ha körbeépítenénk. Egyébként a szurikáták mellett ott a tigriskifutó, amely négy méter, a kiugrásgátlóval öt méter magas, de ha valaki át akar rajta mászni, akkor "képes" átmászni. A szurikáta kifutója egyébként a rendelet szerinti előírásoknak teljes mértékben megfelel, sőt a villanypásztor nem kötelező előírás, azt plusz védelemként építettük bele. A szándékos károkozással, a szabályok extrém módon történő megszegésével szemben az állatkertek szinte tehetetlenek, de legalábbis nagyon nehéz helyzetben vannak.

Nem minden irónia nélkül kérdezem, de nem lehet, hogy kívülre is villanypásztort kellene felszerelni?

Sok esetben szerintem még az sem lenne visszatartó erő, és ez sajnos nem vicc. A múltkor hallgattam egy rádióműsort, amelyben egy hölgy, aki harmincas diplomás, amellett még értelmesnek is tartja magát, elmesélte, hogy amikor a Budapesti Állatkertben járt a kisoroszlánok bemutatóján, akiket három hónap után a nagyközönség is megláthatott, csak állt és várt, majd amikor félóra után sem jött ki a főhős, úgy gondolta, jó ötlet bemászni hozzá. Egy felelős, diplomás, értelmes hölgy. Ő sem tudta megmondani egyébként, mi kattant be nála, de abba nyilvánvalóan nem gondolt bele, hogy a kisoroszlán mellett esetleg akadhat egy nagyoroszlán is. És ez azt jelenti, hogy bármit tehetünk, ha vannak olyan emberek, akik abszolút nem "gondolkodnak", akik azt hiszik, a jegyért cserébe mindent lehet. Velük sajnos nem tudunk mit kezdeni.

Mik a tapasztalatok, százalékos arányban mennyi a problémás látogató? Egyébként be van kamerázva a terület?

Egy része igen, de az egész vadaskert nincs teljesen bekamerázva, ennek anyagi okai vannak. Azt gondolom, hogyha az összlétszámot vesszük figyelembe, akkor szerencsére nem jelentős a szélsőséges esetek száma, viszont sajnos elmondható, hogy egyre növekszik. És valóban horrortörténeteket tudok mesélni arról, hogy akár felnőtt emberek is mennyire felelőtlenek tudnak lenni, minden figyelmeztetés ellenére.

Például?

Például apuka, amikor ki van írva, hogy ne etessük az állatokat, sült krumplival kínálja a vidrát, és ha figyelmeztetem, hogy elnézést, de tilos etetni, sült krumplival pláne, akkor nem érti, miért tilos, ha egyszer ő is azt eszi? Aztán egy fiatal, huszonéves pár a gyűrűsfarkú makit etette chipsszel. Rájuk szóltam, hogy ne tegyék, mivel a majmok eleve érzékenyek a herpesz vírusra, belepusztulnak a fertőzésbe, de ahogy odébb léptem, máris folytatták az etetést egy másik majommal. Úgy gondolták, hogy látótéren kívül kerültek, és ugyanazt megcsinálták, amiről egy perccel előtte jeleztem, hogy tilos, mivel az állat életébe kerülhet. 25-30 éves fiatalemberekről beszélünk, akik már nem gyerekek. Elképesztő felelőtlen látogatók is akadnak és sajnos hiába a figyelmeztetés, fütyülnek rá.

15-20 olyan eset van évente, ahol börtönbüntetést szabnak ki állatkínzásért, igaz, ezeket jórészt felfüggesztik, mégis elmondható, hogy a kimeneti oldalhoz, ha nem is működik megfelelően a gyakorlatban, törvényi szinten hozzányúltak már. De mi a helyzet a bemeneti oldallal, az edukációval? Mert sok esetben valóban a tudatlanságból, a tájékozatlanságból keletkeznek a problémák. Nem volna illő végre bevezetni, legalább fakultatív szinten az általános iskolákban az állattartási kultúra tárgyát?

Jó kérdés. Mi is elkezdtünk ebbe az irányba tevékenykedni, nyári táboraink vannak, ahol az oktatásra helyezzük a hangsúlyt, idén pedig elindítottunk egy iskolalátogatási programot, amely során kimegyünk a helyszínre és rendhagyó órák keretében a természetről, az állattartásról és az állatkertek szerepéről beszélünk a gyerekeknek. És hát mindezt karitatív módon, ellenszolgáltatás nélkül tesszük.

Civilek sokat tesznek az ügyért, de a mindenkori kormányzat - pártállástól függetlenül - a mai napig adós az állami szinten történő, megnyugtató rendezéssel.

Nagyon nehéz megtalálni azt a határt, amely elválasztja a hasznosat a haszontalantól. Nemrég jártunk több ízben is a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol most ért törvényalkotási szintre az invazív állatok ügye. Inváziós faj alatt értjük például az ékszerteknőst, amely ha kikerül a természetbe, sokkal agresszívabban szaporodik, így elveszi a mocsári teknős életterét. De ilyen a mosómedve, az ormányos medve és különböző rovarok is. Most az várják tőlünk, hogy jogharmonizáció legyen az Európai Unión belül, ám az uniós törvény olyan szigorú, hogy egyértelműen kimondja az inváziós fajok azonnali kiirtását, megsemmisítését. Mi erre nemet mondtunk, a jogharmonizáció egy enyhébb formáját választva, így azok az egyedek, amelyek már élnek, bemutatásra kerülhetnek, de nem lehet őket szaporítani.

Tehát az unió nem korlátoz, hanem kiirt?

Igen, de csak azokat a fajokat, amelyek nem honosak, azaz inváziós fajok. Az uniós jogszabálynak az a lényege, hogy egy inváziós faj ne pusztíthasson ki egy őshonos fajt. De nyilván mi sem gondoljuk úgy, hogy egy mosómedvét, vagy egy ormányos medvét ki kellene irtani Magyarországon. Őket adott keretek között kell tartani, nem szaporítani és persze semmiképp sem kerülhetnek ki a természetbe. De ebben az a legnehezebb, hogyha a törvény azt mondja, aki inváziós állatot tart, az törvénysértést követ el, ő pedig ezért le kívánja nálunk adni az egyedet, akkor büntetést kap, mivel tilosban járt, amikor tartotta. Épp ezért nem biztos, hogy be fogja hozni, hanem inkább szabadon engedi. Olyan ez, mint a 22-es csapdája. Nagyon fontos tehát, hogy a megszületendő törvény mindenkinek jó legyen, az állatoknak és az embernek is.

A mostani törvény külön kezeli a vadállatok, haszonállatok és a hobbiállatok tartását, igaz?

Persze. 2016 januárjában lépett hatályba a veszélyes állatokról szóló törvény, amely többek között tiltja a simogatásukat. Egyes állatkertek viszont abból éltek, hogy kisoroszlánokat és kistigriseket lehetett simogatni, ezért amikor megszületett ez a törvény, sokan azt mondták, hogy az új szabályozás megfosztotta az embereket a kölykök simogatásának élményétől, mi azonban tudjuk - a laikusok sajnos kevésbé -, hogy két-háromhetes kor után tiltakozik az idegen kezek ellen, hónapos kor után pedig egyemberessé válik egy oroszlán és még akkor is határeset, hogy később veszélyessé képes-e válni vagy sem. Ha viszont mindenki simogatni akarja, az csak úgy kivitelezhető, ha az állatok nyugtatókat kapnak, ennek viszont az a következménye, hogy fél év után nagyon sok esetben elpusztulnak. Soha, senki sem kérdezte még, hogy a kisoroszlánok, amelyeket simogatnak, hová lesznek? Nos, elpusztulnak. Az emberek ezt nem tudják, nem tudták, csak mi, a szakmai berkeken belül; ezért is üdvözöltük a döntést. Az állatkerteknek nem az a céljuk, hogy a látogatók oroszlánt simogathassanak, hiszen erre vannak az állatsimogatók, ahol kiskecskéket, meg nyuszikat lehet babusgatni.

Mégiscsak az edukáció volna itt a kulcs, és nyilván nem a 60-70-es korosztály szemléletmódjának változását kell célul kitűzni, hanem a következő generációkét. Most, hogy kissé megnyugodtak a kedélyek, talán részletesebben is beszélhetünk a szurikáta sajnálatos esetéről. Mi történt pontosan? Az Ön eddigi nyilatkozataiból - bár nem mondta ki nyíltan -, arra lehetett következtetni, hogy az állat nem a kifutóban pusztult el, azaz valamilyen módon kikerült onnan, a fiú kivette, vagy kirántotta. Ha valaki leráz a kezéről egy ilyen súlyú testet, attól az állat elpusztulhat, megrepedhet az aortája?

Az biztos, hogy ott nagy erőt kellett kifejteni. Hogy a fejlemények milyen kronológiai sorrendben történtek, nem tudni, de láttunk letört ágakat, letépett levélhalmot. A kisfiú nem mondott semmit, bezárkózott, az osztálytársaitól tudtuk meg, valójában mi történt.

Hány felnőtt volt és hány gyerek?

Egy tanár volt, két, vagy három szülő és nagyjából húsz gyerek. Ahogy megtörtént az esemény, a fiú bement a mosdóba és az osztálytársai jöttek szólni, hogy megharapta őt a szurikáta, illetve hogy az állat kint van, két-három méterre fekszik a kifutón kívül. A kolléganőnk ment oda és hívta ki a mosdóból a fiút, hogy leápolja, és ekkor jelezte nekem is, mi történt, és hogy a szurikáta kint fekszik. Én rögtön elindultam, Zarát alélt állapotban találtam, de akkor még nem volt egyértelmű, hogy el is pusztul, ezért szívmasszázzsal próbálkoztam... aztán amikor láttam, hogy orrán-száján folyik a vér, nyilvánvalóvá vált, hogy menthetetlen. Ezt követően mentünk vissza a fiúhoz, hogy megtudjuk, mi történt és hogyan. Kiderült, hogy bottal piszkálta, azt meg csak valószínűsítem, hogy ráharaphatott, először talán a botra, aztán benyúlt... Nyilván az állat a territóriumát és a kicsinyeit védve, védekező reakcióból harapott, mivel vemhesként eleve megváltozik a viselkedése.

Ez egy kézhez szoktatott állat volt? Ha jól tudom, Ön nevelte az irodájában és az otthonában, amikor átkerült Budapestről, igaz?

Így van, és az elmúlt évben, de idén is, onnan tudtuk, hogy most már biztosan vemhes, amikor engem is megharapott. Ekkor tettünk ki plusz táblákat és kiírásokat, egyértelmű tiltó rajzos táblákat, piktogramot is a külföldi vendégek és a gyerekek miatt, hogy semmiképp se nyúljanak be hozzá. Mi tehát megtettük a szükséges óvintézkedéseket.

Milyen sérülést okoz a harapása?

Tűfogai vannak, nyilván fájdalmas, de persze én felnőttként tudtam kezelni, amikor harapott. Természetesen kell önuralom hozzá, hogy az ember levegye magáról és visszategye a helyére, egy gyerek ezt valószínűleg nem tudja fölmérni, sem kezelni. De pici, egy-két hónapos korában, amikor az ölemből véletlenül leesett - ami nagyjából az a magasság, mint amikor a kézről lelóg -, semmi baja nem történt, tehát az biztos, hogy nem a saját súlyánál fogva, hanem erőkifejtés hatására csapódott úgy a földre, hogy az ütés következtében elpusztult.

A felnőtt kísérők mit mondtak ott a helyszínen?

Nem voltak ott.

Hol voltak?

Nem tudjuk, mi kerestük meg a pedagógust - megjegyzem hosszú percekbe telt, mire megtaláltuk a felnőtt kísérőket -, mivel abban az időpontban öt-hat iskoláscsoport is látogatta a vadaskertet, úgyhogy kerestünk egy tanárnőt és megkérdeztük, hogy Önökhöz tartozik-e ez a gyerek? Akkor mondták, hogy igen. Nyilván bennem is fölment a pumpa, elsősorban azért, mert az egyik kísérő szülő, nem a fiú apukája, hanem egy másik gyereké, akinek mondtam, hogy ne haragudjon, de ami történt, az szabálytalanság, eszmei kár, de anyagi kár is, hiszen egy vemhes szurikáta ára félmillió forint fölötti, azt válaszolta, hogy a szülők majd megtérítik a kárt, mert nekik ez nem jelent problémát. Úgy hiszem, ez a szemlélet meghatározhatja egy gyerek viselkedését, úgy gondolhatja, ő megteheti, mivel a szülei majd úgyis rendezik.

Kért bocsánatot valaki?

Másnap kaptunk egy levelet arról a településről, egyébként mindvégig kiemelten figyeltem arra, hogy se a gyerek, se a település neve ne kerüljön nyilvánosságra, tehát onnan érkezett egy levél, amelyben egy fiatalember azt írta, hogy ő kér elnézést az egész település nevében, szégyelli, hogy ez megtörtént, de ne várjunk a szülőktől és az iskolától se kommentárt, hiszen ők egy következmények nélküli közösség. Mi megtettük azt a gesztust az iskola felé, hogy érdeklődtünk a gyerek hogyléte felől, azt mondták, hogy a fizikai sérülése csekély, és azt sem látják, hogy lelkileg különösebben megviselték volna a történtek. Szintén másnap a Facebookra felkerült az apukának egy levele, nem nekem címezte, de bennünket tett meg a történtek felelősének, erre pedig én egy privát üzenetben leírtam azt, ami valójában történt. Ezt követően ő elnézést kért, és levette az eredeti posztját. Az első megszólalásában egyébként tipikus, laikus megjegyzések szerepeltek, például, hogyha vemhes volt az állat, miért nem zártuk el a többitől, és így tovább. Nos, azért, mert épp Zara volt a vezér, de kevesen tudják, hogy a szurikáták matriarchális társadalomban élnek. Tehát ő nem csak anyaként és társként volt jelen, de vezérként is dominálta a többieket.

Nem hiszen, hogy magyarázatra szorul, hiszen az állat nem szabadult ki a kifutóból és támadott meg egy látogatót, normális esetben pedig egy állatkertben akkor sem nyúlunk be a ketrecbe, kifutóba, villanypásztor mögé, ha egyetlen tábla sem hívja fel erre a figyelmet.

Öt táblát helyeztünk ki összesen, nagyjából hat-hét méteren belül.

Sajnos a média egy része jócskán félrevitte az ügyet, mivel nem értették meg a lényeget, így fiú versus szurikáta választásra degradálták. Pedig itt a kultúránkról van szó, a felelős magatartásról, arról, hogy minden tettünknek következménye van, és hogy mire neveljük a gyerekeinket, mit üzenünk nekik a saját viselkedésünkkel, véleményünkkel - ezért is fontos az ügy utóélete. Mi lett a levelezés vége?

Végül is az apuka a válaszlevelében már elnézést kért a család és a fiú nevében, az eredeti elmarasztaló posztját pedig, mint említettem, levette. De azóta senki sem jelentkezett, senki sem jelezte, hogy az anyagi kárt meg kívánja téríteni, vagy egyáltalán, hogy szeretne valamiben segíteni. A levelemet én úgy zártam, hogy szeretettel meghívom őt, és az egész családját a vadaskertbe, azért, hogy lássa, mivel foglalkozunk, miért küzdünk nap mint nap.

Mit gondol, miért váltott ki ekkora indulatokat Zara esete? De gondolok itt minden olyan ügyre, amelyben állatokat kínoznak, vagy vernek agyon, különösen, ha ezt még videóra is veszik és megosztják a nagyközönséggel.

Azt gondolom, ezek az esetek tökéletes társadalmi tükörként funkcionálnak. És valóban, a médiának is komoly szerepe, nagy felelőssége van abban, hogy mi a végső üzenet. Épp a múlt héten futottunk bele egy olyan munkavédelmi szakértőbe, aki azt nyilatkozta az egyik internetes portálnak, hogy a teljes felelősség a Kecskeméti Vadaskertet terheli. Természetesen megkerestem ezt a szakembert és megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e a vadaskert szabályzatát, vagy az állatvédelmi törvényt? Vagy történetesen járt-e már egyszer is Kecskeméten, a vadaskertben? A válasz természetesen nemleges volt. Egyszerűen a gyárakban kialakított munkavédelmi szabályokat húzta rá a parkra. Visszatérve az eredeti kérdésre, gondolom maga a szurikáta is kiválthatta ezt a hullámot, a cukiság faktor és a televíziós ismertsége révén.

Valószínűleg, ha egy varangyos békát vág földhöz egy látogató, hiába védett akár, nem kapott volna ekkora figyelmet.

Ez biztos. Az pedig, hogy Zara vemhes is volt, csak még rátett egy lapáttal, mivel nem egy, hanem három szurikáta pusztult el egyszerre. De azt is mutatja az eset, micsoda feszültség van az emberekben, és most név nélkül kiírhatták magukból ezt, minden kontroll nélkül.

Sokan névvel is. Amely kommenteket én olvastam, azokból az derült ki, hogy a többség nagyjából helyén kezelte a történteket, csak a két szélsőség esett egymásnak, egyfelől akik a fiú vérét követelték, másfelől meg akik azt mondták, kit érdekel, ez csak egy szurikáta volt.

A vadaskerttel kapcsolatos szomorú népszerűséget egyszer már megéltem, három éve, amikor idekerültem. Az előző igazgató ellen bírósági eljárás indult, amelyben az állatkínzástól kezdve a hulladéktörvény megsértéséig sok minden felmerült, így morálisan abszolút mélyponton volt a vadaskert, de gazdaságilag is, amikor felkértek, hogy jöjjek és tegyek rendet. És bizony értek olyan vádak, hogy én túrtam ki az előző igazgatót, holott valójában a tulajdonos váltotta le a tevékenysége miatt, ezért aztán horrorisztikus megjegyzéseket is kaptam. Ezekre vagy nem reagáltam, vagy azt mondtam, hogy mindenkit szeretettel várok, és egy kávé után, a vadaskertet körbesétálva szívesen elmesélem, mi történt. Mondanom sem kell, senki nem jelentkezett.

Ez is egy tükör. Mára viszont látványos eredményeket értek el a kollégáival közösen.

Igen, persze eleinte - a Budakeszi Vadasparkhoz hasonlóan - mi is csak az őshonos kárpát-medencei fajokat tartottuk, s csak később szélesítettük a palettát, és ma már büszkélkedhetünk azzal, hogy Magyarországon biztosan, de talán Európában is, a legszebb tigrispár a miénk, illetve a legszebb hímoroszlán is. És vannak olyan állatfajok, amelyek csak nálunk láthatóak, például a mandrill, vagy a petymeg. Az a koncepciónk, hogy egyfajta gyöngyszemmé alakítsuk a Kecskeméti Vadaskertet, kihasználva a kicsiség előnyeit. A különböző médiumok kifejezetten szeretnek hozzánk járni, mivel minden testközelben van, ellentétben a több tíz hektáron elhelyezkedő nagyobb állatkertekkel. Mi a kisgyerekes családok számára is kellemes élményt nyújtunk, mert egyrészt kiépített utak vannak, másrészt a vadaskertet végigsétálni épp annyi időt vesz igénybe, amennyi még egy gyerek figyelmét is maximálisan leköti. Egyébként visszatérve még a szurikátára - az eset hétfői napon történt, de még azon a héten, pénteken bejött egy apuka a három-négyéves kisfiával, és fölültette a kifutó szélére a gyereket úgy, hogy belógott a lába, az apát pedig még az sem izgatta, hogy a villanypásztor esetleg kellemetlen fájdalmat okozhat a hároméves kisgyermekének. Aztán amikor szólt a kolléga, hogy ne haragudjon, ki is van táblázva, hogy az állat haraphat, akkor fogta a gyereket és berakta a kifutóba, az állatok közé, ironikusan megjegyezve, hogy "az nincs kiírva, hogy nem teheti be, csak az, hogy nem nyúlhat be, mert az állat harap".

Nem tudok mit mondani.

Erre én sem tudtam.

Ha feljelentették volna kiskorú veszélyeztetéséért, eljárás indult volna ellene?

Természetesen.

Mi a konklúzió? Zara kapcsán, de minden olyan eset kapcsán is, amelyben értelmetlenül elpusztul egy állat?

Mindenkinek kicsit el kellene gondolkodni azon, hogy az adott esetben milyen felelősség terheli. A szülőknek, a pedagógusoknak, de az állatvédőknek is. Mert az állatvédelem ne csak arról szóljon, hogy fotelforradalmárként írogatunk, hanem ki kellene menni a fényre, lehetne workshopokat rendezni, elbeszélgetni a gyerekekkel a természetről, az állatokról - ilyen tevékenységekre kellene jóval nagyobb hangsúlyt fektetni. A politika részéről pedig mindez kapjon méltó támogatást. Találja meg végre mindenki a maga feladatát, szerepét ebben a kérdésben, és közösen építsünk egy olyan társadalmat, amelyben a minimálisra tudjuk redukálni az állatok és a természet rovására felelőtlenségből, vagy tudatlanságból elkövetett károkat. De ehhez arra van szükség, hogy indulatainkat, energiáinkat olyan tevékenységekre fordítsuk, amelyek segítenek megelőzni ezeket a szomorú eseteket, és induljunk el pozitív irányba, nem csak a cselekedeteinkkel, a kommunikációnkkal, hanem a gondolkodásmódunkkal is.

"A felnövekvő generáció hogyan tanulná meg bárminek is a tiszteletét, ha maga körül csak emberkéz alkotta környezetet talál, ami sokszor még talmi és visszataszító is?" - teszi föl félve, ám jogosan a kérdést Konrad Lorenz. Mert ha nem tiszteljük a létezést, mi is elpusztulunk az összes élőlénnyel együtt.