Ami a vérmesékből kimaradt
A #metoo kampány keretén belül napvilágot látott hisztéria, amely a magyar sajtót hetekig uralta, immár lecsendesedni látszik, a "velem is megesett" történetek pedig lassan ingerküszöbön belülre kerülnek. Mindvégig különös érzésem volt az üggyel kapcsolatban, egyfelől borzasztóan zavart, hogy a sajtó, s maguk a megszólalók is többnyire feketében vagy fehérben láttatták a történeteket, másfelől valamiféle megmagyarázhatatlan hiányérzet kínzott. A #metoo résztvevőit ugyanis látszólag a szexuális zaklatás vagy tényleges erőszak elszenvedésének emléke köti össze, ám ez csupán a felszín, a máz, amely esetükben nem is annyira cukorból készült. Ami viszont valójában összeköti őket, kivétel nélkül mindegyiküket, az a jelen idő hiánya.
Az áldozatok, vagy az áldozat szerepében tetszelgők közül ugyanis kivétel nélkül mindenki múlt időben beszélt. Emlékezett, felidézett egy máig fájó sebként lüktető emléket, amelyet éveken, évtizedeken keresztül elnyomott magában. Nem mert róla beszélni, szégyellte, kellemetlen lett volna számára a coming out, kellemetlen lett volna fölvállalni, milyen atrocitás érte őt a múltban, legyen az egy térdsimítás, seggrepacsi, vagy tényleges nemi erőszak. Mert a skála, mint láthattuk, igencsak kiszélesedett.
A permanens múlt idő, azaz a jelen idő egységes hiánya meglátásom szerint két dolgot jelenthet. Az egyik az, hogy a világ megjavult, így napjainkban nem zajlik egyetlen #metoo-ra okot adó esemény sem, amelyet elszenvedője akár név nélkül, de fölvállalna. Na most, bölcsész létemre még számomra is világos, hogy a világ megjavulásának matematikai esélye a nulla irányába konvergál, sőt, attól tartok következmények nélkül kijelenthetem - nulla. Ebből következik, hogy ez az egész cirkusz, amely azt sugallta, hogy célja elsősorban a közélet és a művészvilág megtisztítása, hazugság. A megszólalók maximum a saját lelkükön akartak könnyíteni, vagy épp ártani valakinek, de hogy ezzel bármi is tisztult volna, azt kétlem. Ez utóbbi pedig a másik jelentéstartalom, amely érzésem szerint közelebb áll a valósághoz.
Véleményem szerint maga a koordináta-rendszer, amelyben a szexualitással, az erővel és a hatalommal való visszaélés mintapéldái elhelyezésre kerültek, rosszul lett fölcímkézve. Mindez ugyanis nem elsősorban a szexről és hatalomról szól, ami nem azt jelenti, hogy ne történtek volna és ne történnének ma, akár ebben a pillanatban is olyan bűncselekmények, amelyek fenti kategóriába tartoznak. Nem, szó sincs erről. Ez az erkölcsről szól.
A férfi erőszak - női áldozat törésvonal létező probléma, csakhogy a #metoo cicababái, plusz Gurmai elvtársnő esete messze nem e törésvonal mentén húzódik. A valódi ilyen esetekkel ugyanis épp ők azok, a neoliberalizmus felkent élharcosai, akik a legkevésbé foglalkoznak. Hányszor láttuk az együttérzést azon nők, vagy gyerekek iránt, akik napjaink tényleges és brutális nemi erőszakainak áldozatai? Hányszor olvashattunk felháborodott facebook bejegyzéseket, amikor kilencvenéves nénit erőszakoltak meg Németországban, vagy tízéves kisfiút egy bécsi uszodában? Őszintén szólva leszarom, hogy Sárosdi Lilla előtt - ha igaz - meglengettek egy bránert húsz éve, rajta kívül egyébként ez érdekel egyetlen normális embert is? Miért nem szállt ki az autóból, tán pisztolyt tartottak a fejéhez? Vagy kést szorítottak a torkához? Csak azért kérdem, mert az ilyen esetek napjainkban konkrétan előfordulnak, de az igazi áldozatokért hol marad a metoo#?
Visszatérve azonban kies hazánkba, és az erkölcs koordináta-rendszerébe, amelyben ezek az események valóban elhelyezendőek, bátran kijelenthető - a bizonyíthatóság hiánya okán a neoliberális kampány áldozata lehet férfi is, sőt, ahogy elnézem, csupa férfi az, akit vélt, vagy valós vádakkal illettek. Az erkölcs koordináta-rendszere ugyanis nem nemekhez kötött, következésképp egy nő is lehet éppoly aljas ribanc, ahogy egy férfi undorító erőszakoló. A bizonyíthatóság és annak hiánya a kulcsproblémája ezen eseteknek, s meggyőződésem, jócskán akad olyan #metoo-zó, aki ezzel visszaél. Ahogy járkálnak köztünk olyan erőszaktevők is.
A legszomorúbb ebben a beteges hisztériában azonban mégis az, hogy az egyelőre migránserőszakkal nem terhelt Magyarországon, a valódi áldozatok ugyanúgy homályban maradtak, ahogy eddig. Mert mondjuk egy vidéki özvegyasszony, aki három gyereket nevel egyedül, s a gyárban napi szinten van kitéve a hatalmával visszaélő főnöke erőszakoskodásának, nem fog megszólalni. Tudják miért? Mert kirúgnák és a legközelebbi jól fizető munkahely száz kilométerre van. De ugyanígy nem tudjuk meg azt sem, egy háromgyerekes apukát hogyan lehet felmondásra kényszeríteni azzal, ha a falu kurvája elterjeszti róla, zaklatta, netán megerőszakolta. Csak azért, mert bosszút szeretne állni a férfin, aki egyetlenként a faluban nem akarta őt megbaszni.
Persze az én véleményem is csak egy a sok közül, amely életre kél az internet csudálatos világában, annyi különbséggel talán, hogy meg sem próbál ítéletnek látszódni. Csupán az, ami - egy gondolat.