A Kominsky-módszer
Az "öregember nem vénember" érzésvilág köré már sokan, sokféleképpen szőttek történetet, több-kevesebb sikerrel, Chuck Lorre viszont minderre egy tökéletesen megírt forgatókönyvvel meg két zseniális színésszel tett kísérletet, és ami azt illeti, a végeredményre aligha lehet panaszunk: Michael Douglas (Sandy Kominsky) és Alan Arkin (Norman Newlander) olyan jutalomjátékkal kényeztet bennünket, amely méltán tette a Netflix sorozatát az egyik legnépszerűbb dramedyvé.
De ne legyünk igazságtalanok, mert A Kominsky-módszer nagyszerűségéhez Chuck Lorre forgatókönyvírón (Agymenők, Két pasi meg egy kicsi) és a két filmlegendán kívül bőven hozzájárult a szereplőgárda többi tagja is; Lisa Edelsteinre a Doktor House határozott kórházigazgatójaként emlékezhetünk, ám itt egészen más bőrbe kellett bújnia, hogy eljátszhassa Norman ingatag, gyógyszerfüggő lányát; a hétköznapi normalitást fémjelző Sarah Baker - Sandy molett lánya - leginkább egyéb sorozatepizódokban tűnt föl eddig; Nancy Travisnél pedig nem is lehetett volna jobb színésznőt találni Sandy aktuális barátnőjének szerepére. A felsorolásból persze nem hagyhatjuk ki a dr. Drexlert alakító urológust, Danny DeVitót és Kathleen Turnert sem, aki Sandy egyik exnejeként, Mindy anyjaként köszön ránk a képernyőről. Emlékszünk? A Smaragd románcában (1984) és a Nílus gyöngyében (1985) DeVitót és Turnert már láthattuk Michael Douglas oldalán!
A történet a kiöregedett színész, Sandy Kominsky és egykori ügynöke, Norman Newlander barátsága köré épül. Sandy szerepek híján egy színésztanodát üzemeltet, amelynek adminisztratív hátterét lánya, Mindy biztosítja, így neki nincs más dolga, mint szakmai tanácsokkal és életbölcsességekkel ellátni igencsak különböző, ám lelkes növendékeit, emellett kellő öniróniával szembenéznie saját magánélete kudarcaival. No meg az évek múlásával szaporodó egészségügyi problémáival. Mindebben kiváló partnerre talál a pár évvel idősebb Norman személyében, akinek élete válságba kerül a felesége halála után.
A sorozat ereje abban rejlik, hogy giccset és bugyutaságot mellőző humorral, gúnnyal és öniróniával, ütős poénokkal tud a legmélyebb és legkényesebb témákhoz nyúlni, s teszi mindezt szemtelenül őszintén, erőltetett ideológiai keret vagy politikailag korrekt felhang nélkül. Ezért sikerül olyan hitelesen tárgyalnia a betegség, a magány, az időskori párkeresés vagy akár az elmúlás témakörét, a nézőnek pedig nehéz eldöntenie, a tragikum vagy a komikum miatt szöknek olykor könnyek a szemébe. Az A Kominsky-módszer a legkevésbé sem közhelyes életbölcsességekkel operál, jóval inkább tabukat döntöget gegjeivel és briliáns színészi alakításaival. Semmit sem tekint szentnek, s talán pont ezzel mutat rá az élet szentségére, az akaratra, amely életben tartja az embert vagy a túlélés mikéntjére. Nem véletlen, hogy a film elnyerte a legjobb vígjáték kategória fődíját a Golden Globe-gálán, és Michael Douglas is díjra tudta váltani a jelölését.
A sorozat valamennyi karaktere szerethető, a legéletszerűbb azonban mindenképpen Mindy figurája, aki a kissé infantilis, örökifjú apjával ellentétben maga a megtestesült, két lábon járó normalitás. És éppen a realitásérzéke, illetve egészséges önképe indokolja az idősödő Martinhoz fűződő, egyébként tökéletesen életszerű kapcsolatát. De hogy ők egy pár, azt idővel a csajozásból épp kigyógyuló - értsd, végre egy korban hozzáillő nővel randizó - Sandynek is tudomásul kell vennie, még akkor is, ha a hír hallatán ő háborodik föl leginkább. Természetesen a forgatókönyvírók a görbe tükör adta összes poén lehetőségét kihasználják, s talán a teljes sorozat legviccesebb jelenete, amikor a három öreg, Martin, Sandy és Norman éttermi találkozójuk során a "legifjabb" lesz rosszul és köt ki az ambulancián. Pedig előtte milyen jó tanácsokkal látták el a barátai!
A két évad nyolc-nyolc, alig félórás epizódból áll, s hivatalosan idén érkezik a harmadik, befejező etap is, ám ebben a 87 éves Alan Arkin már nem fog szerepelni, talán csak annyira, hogy elbúcsúzhassunk a karakterétől. Állítólag már a második évad idején mondogatta, hogy több szezont nem vállal, de döntésének nem volt köze a világjárványhoz, azt már a korlátozások előtt meghozta. Kár érte, de reméljük, Michael Douglas és régi-új színésztársai nélküle is tudják hozni az a minőséget, amellyel az első két évadban kényeztettek bennünket.
Az A Kominsky-módszer a maga műfajában kiváló alkotás, mert örök érvényű igazságokat dolgoz föl klisémentesen, sírva nevetősen és a legprofibb eszköztárral. Üzeni, hogy nem csak a húszéveseké a világ, s tudjuk is ezt mindannyian, akik már betöltöttük. És mi vagyunk többen.