Közéleti, kulturális, és tudományos szövegeim csokorba szedésével
kívánom a kedves Olvasót töprengésre késztetni. Vagy dühöngésre. Esetleg józan gondolatai számbavételére; kinek mi a zsánere.
Nem tudtam én semmit a KIX című magyar dokumentumfilmről, mielőtt nézni kezdtem, csak amit a HBO Max egyetlen mondatban jegyzett: "12 év története egy budapesti fiúról, Sanyiról, aki randalírozó kölyökből közellenséggé válik, ritkán látott módon bemutatva családja mindennapjait."
A sorozat egy rendhagyó családon belüli erőszak körülményeit tárgyalja, rávilágítva azon emberi gyarlóságokra és rendszerhibákra, amelyekről a nemzeti oldal nem szívesen beszél, így hallgatásával átengedi a témát olyan szócsöveknek, akik végül ideológiával nyakon öntve tálalják. Pedig a könnyű vagy súlyos testi sértésbe, rosszabb esetben halálba...
Milyen jó már, nem? Téglát csomagolsz egy dobozba, Mike Tyson ökölméretű követ egy papírzacskóba, a lényeg, hogy mindkettőt kösd át szép, míves karácsonyi szalaggal, rakj rá imádnivaló masnit, majd mondd azt tízéves forma, elf-kislányoknak – ezek a modern manók, ha nem tudnád –, hogy nosza, törjenek, zúzzanak vele bátran, de ami a csövön kifér ám,...
A dollárszervilizmus rendes kiskátéja szerint, amikor Magyar P. elküldi őket a ká anyukájukba, a Soros-rabszolgák szürreális dicsőítéssel védik a vezérürü védhetetlen hamisságát. Szép.